VISSZATEKINTŐ - 1972
A BARLANGKUTATÁS SZENVEDÉLYE

1972 február 15, Igazság

Meghívottunk hat műkedvelő barlangkutató: Bagaméri Béla, az Arta Decorativă szövetkezet mérnöke, Boér Ilona, az Unirea gépgyár tisztviselője, Egri László matematika tanár, Kerekes Zoltán, a Libertatea bútorgyár kárpitosa, Kőmíves Emil, a Clujeana Bőr- és Cipőgyár mechanikai részlegének dolgozója, Sallak Ildikó, a szállítási építővállalat hídépítész mérnöke.

Kit mi vonz a föld mélyébe, a barlangok világába? Kedvtelés ez, hobby, mint a gyufacímke gyűjtés? Vagy valami más, ennél több?

Bagaméri Béla: Az ember nem egycsapásra válik barlangkutatóvá. Már gyermekkorban kezdődik a természet megkedvelésével, a természetjárással. Később áttérünk táborozásra, sátorverésre. Egyszerű kirándulóból turista lesz, sziklamászó... aztán valami úton-módon a barlangba is bepillant, aztán mind beljebb, beljebb szépségeket keres, aztán már ez sem elégíti ki, tovább megy, kutat, bemerészkedik a cseppet sem díszes omlásokba is, csúszós, meszes talajú-falú járatokba...

Sallak Ildikó: Nálam épp ez a folyamatosság hiányzott. Az vonzott, hogy az emberek a barlangban összetartanak. Talán jobban, mint a felszínen.

Kőmíves Emil: Sehol, talán egyetlen sportágban sem merül fel ilyen formában a csapatszellem, a segítségnyújtás. Itt nem egymás legyőzése a cél, hanem az ismeretlen leküzdése.

B. B.: Sokszor nem is technikai felkészültség segít előbbre a barlangban, hanem ez az egymást segítés, az: együtt-előre!

Boér Ilona: Először a kíváncsiság vitt a barlangba. Engem is a közösség figyelmessége ragadott meg először s nem a barlang szépsége, de most már azért a szépségért is lemegyek. Azt hiszem a legtöbben fokozatosan kedvelik meg a barlangot.

K.E.: Véletlenül csöppentem bele. Azelőtt alpinistáskodtam, Tordán volt egy tájékozódó-alpinista kör. Ott valaki említette, hogy a Runki szorosban van egy barlang s kötéllel kell leereszkedni. Hát elmentünk. Először nem sikerült leereszkedni. Másodszor sikerült bejutnunk és harmadszor is, mert még egyszer meg akartam nézni. Aztán hallottam, hogy Bagaméri Béla össze akar hozni egy barlangász kört. Egy idő múlva az alpinizmus már csak harmad rangú kedvtelés volt számomra.

B.I.: Amatőr barlangkutatás: sport is, tudományos kutatás is...

B.B.: És megtanít nyitott szemmel járni. Egy kis üreget, repedést észrevenni, felfigyelni rá, megsejteni mögötte a nagy barlangot, újabb járatot... S akkor csákányolni, ásni, mélyíteni... Ott a sötétben, a bányászlámpa világánál figyel, következtet az ember, rengeteg feltételezés, megannyi eshetőség...

Kerekes Zoltán: Már gyermek koromtól kedvelem a természetet. Édesapám mindig magával vitt. Később futballoztam is, de a barlangászás elcsalt ettől a sportágtól. A barlangba az ismeretlen kutatása vonz. Bent soha nem tudom előre, hogy mi vár rám. Félsz... mégis hajt előre a megismerés szenvedélye. És mindig mást és mást találsz mint azelőtt.

B.B.: És mégis mindig-mindig visszatér az ember ebbe a hideg odúba. Sokszor tudjuk, hogy valahol egy fal, egy repedés mögött egy barlang van. De először nem tudunk bejutni. Az Izbândiș barlangot például mintegy tíz éve kutatjuk s mégsem tudunk lejutni. Egy szobányi tóból földalatti patak bukkan elő. És nem találod a bejáratot. A barlangkutatás így kényszerít, hogy más tudományokkal is foglalkozzunk, például hidrológiával az említett esetben. A pataknál a víz megfestésével próbálkoztunk s a színes víz megjelent az Izbândiș forrásánál.

Egri László: Középiskolás koromban hatvan-hetven kilométert gyalogoltunk. Aztán következett a tájékozódó verseny, mert a gyaloglás már nem jelentett újat. A versenyküzdelmet azonban nem szerettem. Azért rohanjak, hogy öt perccel hamarabb érjek be a másiknál? Megismerni rohanva nem lehet. Márpedig én a tájat akartam megismerni, nem dicsekedve átrohanni rajta. Katonaság után már a tájékozódás sem vonzott. 1967 május elsején Kerekes Karcsi, Zoli öccse, három napra levitt a barlangba. Először a kinti segédcsapatnál tanyáztam. A barlangba induláskor a legnehezebb hátizsákot vállaltam. Azt hittem egy-kettőre célnál leszünk. Aztán kiderült, hogy a föld alatt van mit gyalogolni. A szűk járatokban megátkoztam hetvenhétszer is azt a percet, amikor a hátamra akkora csomagot vettem. S akkor még csak az út elején tartottunk. A nehéz zsákot szüntelen felvenni, levenni, ha lehajoltam a szűk járatban, a nyakamba hullott, ha keskeny helyen haladtunk át, beszorult, hogy alig tudtam kiráncigálni.... Azért másodszor is lementem. Harmadszor 1967 augusztus 23-án jelentkeztem a nagy expedícióba. Százhat órát ültünk a Szelek barlangjában a föld alatt. Amit akkor láttam, azt elmondani sem lehet. És végleg megnyert a barlangkutatás.

Egyszer kialudt a lámpánk. Épp egy meredek falon kúsztunk fel. Egy párkányon megálltunk, felültünk a szélére s torkunk szakadtából énekelve vártuk a többiek érkezését, mintha világ végeztéig semmi más dolgunk nem lenne, csak itt énekelni, lábat lógatni és várni... Azóta úgy megyek a barlangba, mint haza.

B.B.: Sokakat ez az összetartó szellem hozott össze. A táborozás, a tábortűz, a barlang előtt. Hányan, de hányan elkísérnek bennünket... de csak a barlang szájáig. Olyan is van aki betegség miatt nem tud lejönni, de a barlangig igen, s ott táboroz a kinti segédcsapattal.

E.L.: Meg aztán a kötelezettségekről sem szabad megfeledkeznünk. Igaz, ezeket önként vállaltuk. A sonkolyosi bányák alatt például ott kanyarognak a Szelek barlangjának járatai. Azokat a bányamérnökök sem ismerik, pedig az új bányafeltárásokhoz, tárnák megnyitásához jó tudni, hogy merre szabad haladni ahhoz, hogy be ne szakadjanak valamely óriásbarlangba... Ezért is kutatunk, térképezünk... a bányászokat segítjük ezzel. A Vârfuraș barlang felett valahol út épül. Ott sem árt tudni, hogy mi van alatta, a föld mélyén...

- Mi a terv a jövőre nézve?

B.B.: Évente kutatási tervet állítunk össze. A túrák alkalmával szakcsoportok alakulnak, térképezünk, fizikai méréseket végzünk a légmozgásról, a levegő nedvességtartalmáról, a hőmérsékletről, fotósok, diafilmesek jönnek velünk. Az idén tűztük magunk elé a legnehezebb célt, a Fehér Kövek környékének megismerését. Érdekes karsztvidék ez, Vlegyásza egyik nyúlványa. S új kutatási terület is, amely tíz-tizenkét négyzetkilométer területet ölel fel. Eddig két nagy táborozást rendeztünk itt. Az egyiket még 1969-ben, a másikat az idén. Temérdek itt a a csak pásztorok ismerte barlangocska. Egyik-másikba alig hatoltunk be pár métert. Nehéz a bejutás. A Peștera Monului-nál például huszonhárom méter mélységbe kellett egy kútszerű aknán leereszkedni. Ezt a részt még Kőmíves Emil térképezte. Alól a mélyben jégtömb, a hó lehull ide és hideg lévén nem tud elolvadni, még nyáron sem. Van itt egy csúszós agyagos folyosó, járatnak kell ott valahol lennie. Egy medve úgy tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt valahogy beleeshetett ebbe a folyosóba, megcsúszott az agyagos lejtőn. Kapaszkodó mancsainak és karmainak nyoma ott maradt a barlang falán... milyen élet-halál küzdelmet vívhatott itt, hogy visszakapaszkodjék. Ha nem jutott valamilyen csoda folytán ki a barlangból, akkor csontváza most ott lehet valahol a rázúduló agyag és kőhalom alatt.
Szakács Ernő



A BARLANGKUTATÁS SZENVEDÉLYE (folytatás)

1972 február 16, Igazság

Kőmíves Emil: Egy másik jelentős túránk a Fehér Köveknél, a csontos zsomboly. Szűk, alig egy-másfél méter a torka. Törmelékdugóra ereszkedtünk alá. Úgy tűnt, hogy a dugó alatt aláhull valami, tehát alattunk újabb üreg lehet. Döngetni kezdtük, s akkor a dugó leszakadt és mi ott lebegtünk a kötéllétrán.

Egri László: A törmelékdugó alatt szakadékszerűségre bukkantunk. A fal, ahogy ereszkedtünk, tele volt ősállat csontokkal, jégkorszaki őslény, jávorszarvas csontjaival... elég jó állapotban konzerválódva s nyirkos agyagban. Aztán megálltunk. Kötelünk egy tóba csüngött, tovább nem mehettünk...

K. E.: Jávorszarvas csontot találtunk még a Királyerdőn, Erdődámos mellett is, de nem olyan jó állapotban...

Bagaméri Béla: Aztán következett a Fehér Köveknél a Vârfuraș barlang. Ebből mintegy száz méternyit ismertek eddig. Mi feltártunk még vagy két kilométert. Szűk kürtőkön, száz és száz méteren mászva-kúszva, omlásokkal küzdve, kötélhágcsón lógva... eljutottunk a búvópatakig. Ez a tulajdonképpeni barlang. a felsők csak amolyan "kis" járatok. Hogy eljussunk a patakig, mintegy 300-350 métert kúsztunk... jó óra hosszat tartott. Fáradt embereknek örökkévalóság...

K.E.: Persze, rájöttünk, ez az egész vidék egységes egészet alkot barlangászati szempontból is. A Fehér Kövek vidéke a Rekiceli patak vízgyűjtő területe. Évek telnek el, amíg valamennyire is megfelelő véleményt alkothatunk magunknak arról, hogy mi van ott a föld mélyében...

E.L.: Azért mégis csak a Vârfuraș maradt a legfőbb kutatási terület. 1972-ben is itt fogunk táborozni. Rendkívül szép barlang, sok cseppkőmedencével. Ezek 50-60 centi mélyek, víz van bennük, s a víz alatt csodálatos cseppkőformációk vonala rajzolódik ki. Arrébb vörös alapzaton hófehér cseppkőoszlopok. Aztán lublinit cseppkövek sora... Rendkívül érdekes lágy cseppkövek ezek. Megfogod a cseppkövet és elhajlítod, megnyomod és a víz preckel belőle, fehér medencék, oszlopok, s ha összeszorítod, szétmállik a kezedben, mint a tehéntúró... A barlang tóban végződik. Találtunk egy párkányt, hogy tovább haladjunk... a hideg vízbe kellett ereszkedni, vagy egy méter mélyre... s kiderült, hogy arrébb mégis zárul a folyosó. De még visszatérünk, majd csak találunk egy repedést, ha nem itt, más irányban, amit megbontottunk, s lehet, hogy sötét odúk, kifeszegetett nyílások után elénk tárulkozik majd a vidék legcsodálatosabb barlangja, minden eddiginél csodálatosabb és nagyobb barlang... talán... és tovább, tovább...

K.E.: Kell itt legyen, nem is egy járat. A Vârfuraș barlangot én térképeztem fel nagyrészt. Itt minden irányból fúj a szél... kell itt még sok járatnak lennie s azok valahol a szabadban érnek véget, ki tudja hány helyen s ott, ahol most még csak nem is gondoljuk.

E.L.: A Szelek barlangjába azért mégis mindig visszatérünk... Óriásbarlang ez, az európai ranglistán is az elsők között tartják nyilván. Eddig tizennyolc kilométert tártunk fel, amiből tíz kilométert feltérképeztünk. A kör fedezte fel a barlangot, helyesebben Bagaméri Béla s a nyomában jöttünk mi.

B.B.: 1957-ben történt. Egy nyugdíjas bányász házába tértem be. Bodea Dumitruhoz. Kérdezősködtem a barlangok felől. Ő mondta aztán el, hogy a közelben van egy mélyedés, úgy hívják, hogy Gaura Vântului, mert mindig hideg szél fúj belőle. Jól ismerik a pásztorok. Ez a sonkolyosi szorosban egy sziklakatlanban van. Meg is találtuk a repedést. Úgy tizenöt méterrel lejjebb egy vízkifolyásra akadtam, földalatti patakként bukkant elő. A gödörbe a szél, a víz sok törmeléket sodort be. Egy kézi csákánnyal mintegy két óra hosszat véstem, ástam amíg egy kis járat tárulkozott elém. Becsúsztam hason vagy három métert. Kisebb, menedékes folyosóba jutottam. Itt már fel lehetett állni. Mintegy harminc méter után egy cseppkőbarlangba értem. Kétszáz, kétszázötven méteres. Tele gyönyörű cseppkövekkel. Itt megálltam, nevemet berajzoltam a törmelékbe és visszafelé indultam. Győzött az önfegyelem, meg aztán az is eszembe jutott, hogy a további kíváncsiskodásért nagy árat fizethetek, bejöttömről nem tud senki s a barlangokban állandó omlás fenyeget, a sok kürtőben el is tévedhet az ember, mint ez nem egyszer megtörtént... Aztán 1957 április végén indult az expedíció. Ha jól emlékszem, tizenketten voltunk, jól megszervezve, felszerelkezve,... s azóta is kutatunk, szüntelen...

E.L.: Eddig a cél az volt: tovább jutni, most a fő cél: a Szeleknél feltérképezni a legtávolabbi ismert járatot is... aztán tovább, megtalálni a továbbjutáshoz az utat. Mert ezt egy omlás zárja el, amiből lökésszerűen árad a szél...

Kerekes Zoltán: Aztán a Peștera Ungurului feltárása is hív... Hatalmas terület ez, amiben néhány száz métert ismernek. A többit szintén fel kell még tárni. A további bejárást azonban részben sziklafal, részben omlás zárja el. Két éve próbálunk túljutni, de csak apránként haladunk előre. Óriási teljesítmény: eddig nyolc métert haladtunk befele. Igen, nyolc métert. Mert sziklát, követ kellett törni... félig hason csúszva, vésve... egymásnak adva hátrafelé a követ... sokszor maréknyi sziklatörmeléket - mert az omlás nekifeküdt a hatalmas sziklafalnak.
Legnagyobb ellenségünk az idő. Jobban mondva az idő rövidsége. A legtöbbször szombat délben, a munkaidő lejárta után indulunk s vasárnap este már bandukolunk hazafelé. Bandukolunk fáradtan, mert egész szombat éjszaka dolgozunk a barlangban.

K.E.: Sokszor úgy érzem, három öntő munkáját végeztem el, mikor megpihenek.

K.Z.: Csúszni, mászni, kúszni kell, az ember tarkója, lába, karja sajog az ütődésektől.

Boér Ilona: Valóságos sportteljesítmény.

E.L.: ..., ha nem teszed jó helyre a lábad, eltűnhetsz a mélyben.

B.B.: Az idő, az csorog titokzatosan, állandóan jegyezni kell elteltét. Amikor öt napig a föd alatt voltunk, a harmadik nap már elvesztettük időérzékünket. Hiába volt óránk, vitatkoztunk egymással, hogy ott fent, nappal van-e, vagy éjszaka? Mert egyszer holtfáradtan elaludtunk ebben a nagy hidegben és nyirkosságban és amikor megébredtünk, már nem tudtuk, hogy milyen napszak van. Aztán az idő fogalmát teljesen kikapcsoltuk, a fáradtság nem is igényelte az időismeretet.

K.E.: Különösen, amikor visszafele indulunk. Járatok, omlások képe halmozódik össze, csak azt tudod, hogy menned kell, vissza kell jutnod... az eszed sem engedelmeskedik, a lábad se, belekapaszkodsz a ragacsos mészkőbe, agyagba, megcsúszol, újra felállsz... tovább... Egyszer hallottam denevéreket cincogni, holott ott nincsenek is denevérek. Egy csarnokban, sötétben úgy tűnt, hogy felettem gyönyörűen ragyog a csillagos égbolt... aztán óriáspókokat véltem aláereszkedni a mennyezetről... ott nem újság a hallucináció.

B.I.: Az óriáspókokat én is láttam, mások is panaszkodtak, hogy ilyen hallucináció lépett fel náluk.

E.L.: Aztán állva, egy repedésbe, vagy sziklába kapaszkodva néhány percre elalszik az ember... felrázzák... tovább, tovább, vissza a járatokból, vissza a felszínre, a levegőre. De a láb nem találja az utat, a kötélhágcsó fokait... s milyen jó, amikor megérkezik a segédcsapat, friss fenti táborozók, akik a jelzett időben leereszkednek segíteni felhuzaszkodni nekünk... fent a jó meleg tea... valahogy lenyúzzuk magunkról a felismerhetetlenül piszkos kezeslábast, de még pihenni sincs idő, tovább... tovább az állomásra, talán már sípol is a vonat... vagy ez is hallucináció? De jó, hogy végre itt fenn vagyunk...

... és ennek ellenére most még jobban szeretnénk újra, minél előbb, leereszkedni abba, azokba a barlangokba...

Szakács Ernő



TELEVÍZIÓS FILMKARAVÁNNAL A SZELEK BARLANGJÁBAN

1972 május 6, Igazság

Színhely: Sonkolyos, pontosabban egy, az Ezeregyéjszakába illő, földalatti meseország. Kincsesbarlang, ahol fantasztikus cseppkövek, kőgyertyák, oszlopok és drapériák, tündérek mosdótáljához-fürdőmedencéjéhez hasonló "tettaráták" várják azokat, akik tudják a Szezám, tárulj! titkos jelszavát és kezükbe vehetik Aladdin csodalámpájának modern változatát is.

Nos, számunkra a Szezám, táruljt a természetvédelmi bizottság mondotta ki, azzal, hogy engedélyezte a tündérhoni meseország földi másának, a Szelek barlangjának tv-filmezését; a csodalámpát pedig a népes "filmstáb" technikusainak generátorai, akkumulátorai villantották fel ott, ahol évszázezredek óta a sötétség volt az úr. Ezer meg ezer watt és lux tündéri fénye pásztázta heteken át a földalatti birodalom óriási sziklafalait, termeit, folyosóit, labirintusszerű útvesztőit.

Ennek a meseországnak a lakói azonban nem tündérek, óriások vagy hegyimanók voltak, hanem filmrendezők, operatőrök, világosítók, magnókezelők, legfőképpen azonban alpinisták és szpeológusok, akik mellett ott állottak a kolozsvári Barlangkutató Intézet tudományos munkatársai, élükön Dr. DAN COMAN igazgatóval. Volt azután végezetül, de nem utolsó sorban, a hajdan "népség, katonaság" névben ismert statisztéria is. Ez utóbbiak az előbbiekből rekrutálódtak, pontosabban olyanokból, akik pillanatnyilag "nem voltak üzemben" s akiket Öllerer József főoperátor ellentmondást nem tűrő hangon vezényelt ide vagy oda, miközben őmaga egy hétmérföldes csizmához hasonló gumilábtyűben gázolta a barlangi patakot, kúszott fel hajmeresztő sziklaszálakra vagy lebegett egy szál deszkán lovaglóülésben, feketén ásító szakadékok torka fölött.

Béla tegyél fel egy sisakot, Gábor te kapj fel egy műanyag létrát. Sározd be magadat alaposabban, Sanyikám! Ilyen és ehhez hasonló operatőri utasítások nyomán vonult fel s alá szpeósok gárdája ha éppen olyan jelenetre volt szükség, mely beillett a nem mindennapi szüzsé szcenáriumába.

70 munkaóra - másfél kilométernyi filmszalag

Igen, ez most a végeredménye annak a filmezésnek, mely az ezelőtt 15 évvel felfedezett Szelek Barlangját kívánta a bel- és külföldi tévénézők elő vinni. Másfél évtizede annak, hogy Bagaméri Béla mérnök Bodea Dumitru idős bányász útmutatása alapján, bepréselte magát azon a szűk sziklába torkolló "lélekszorítón", mely akkor a Szelek barlangjának kapuját jelentette. Félelmetes volt a pillanat, amikor a szikla szálakon dúdoló széltündérkének, Meluzinának a birodalmába behatolt. És két hét múlva már mi is ott voltunk a helyszínen, az első expedíciót szervezve a "Szelekbe", amelyről már akkor kiderült, hogy hatalmas barlangrendszert rejteget mélyében.

És ettől a perctől kezdve az Igazság hűségesen beszámolt a nagy vállalkozás minden jelentősebb eseményéről, arról az áldozatos, sőt hősies munkáról, melyet itt a kolozsvári amatőr barlangkutatók köre végezett, együtt a Szpeológiai Intézet tudományos kutatóival. Ennek eredményeképpen ma már több mint 18 kilométer hosszú a feltérképezett földalatti ösvények labirintusa, az a barlangrendszer, melyet most 70 órás filmezés után másfél kilométert meghaladó szalagra rögzített Öllerer József. És most lett csak igazán meseország, tündérvilág a sziklabörtönbe fojtott Csöndország. A 3000 wattos égők olyan részleteket tártak fel, amelyeket eddig a barlang alapos ismerői sem sejtettek. Új folyosószádák, aknák, kürtők, sokat sejtető járatok, amelyek eddig rejtve maradtak a karbidlámpák bizony gyöngécske lobogásában.

Most bontakozott ki igazán az óriás Karácsonyfa, a Vörös folyosó, a Labirintus, a Hófehérke és a hét törpe, a roppant Turbán s a félelmetes Torpedó is, nem is szólva a tudományos szempontból különleges Meanderekről. És amikor e sorok írója, aki a tudományos kommentátor szerepét töltötte be, mikrofon elő kérte a "szpeósokat", egyikük sem tudta palástolni meghatódottságát, mely mindenikünket elfogott odalent a föld mélyének ölén.

Ahol megállott az idő...

És, hogy mindenki számára láthatóvá véljék ez a csodálatos kővilág, ahhoz a "szpeósok" lelkes gárdájának kellett napi nyolc-kilenc órán át helytállnia olyan körülmények között, amelyek a legteljesebb odaadást és önfeláldozást kívánták.

Mázsás súlyú akkumulátorok és áramfejlesztő készülékek tették meg az utat függőleges sziklafalakon, szakadékok peremén, gyakran a barlangi patak vizén át. De senki sem számlálta a lassan múló nehéz perceket, órákat, hiszen a közös cél érdekében úgyszólván megállott fölöttük az idő múlása.

Izgalmas és érdekes jelenet volt a hatalmas gumitutaj felmálházása, melyen felfedező útra indult a szpeósok egyik csoportja, modern argonautákként, felcserélve a kolchiszi tájak napsütését a Styx folyó sötét habjaival. Közben persze a magnósok sem ültek tétlen. Szalagra került a végtelen időt méricskélő vízcseppek finom pizzicatója, a patak csobogása és a vízesések döbbenetes morajlása is, hiszen a tudomány is felhasználta azt a ritka alkalmat, amikor nem kellett vakoskodva kutatniuk utánuk.

És amikor odakint végre egy kicsit kisütött a Nap, sor kerülhetett az "exteriőrök" elkészítésére is. A sonkolyosi szurduk roppant amfiteátrumának gigászi díszlete volt a háttér, amint a felfelé kanyargó ösvényeken meggörnyedve a nehéz hátizsákok súlya alatt indult felfelé a barlangosok rohamcsapata. Aztán villanásszerűen változik a kép. Sötéten ásít a Szelek bejáratának torka. Előtte garmadában sátrak, hálózsákok, létrák, felvevőgépek és magnetofonok piramisai. És amikor vége volt egy napnak, milyen jó is volt csak úgy pihenésképpen feleleveníteni a múltat, a 2047, föld alatt eltöltött órát, a másfél évtized óta tartó feltárási munka egyes állomásait, amelyek ma nem csupán újságcikkek mozaikjainak formájában láttak napvilágot, de két könyv is szól már róluk. Az első Szelek barlangja címen két kiadásban is megjelent, illetőleg fogyott el nem napok, de órák alatt. Szerzői Bagaméri-Coman-Tóth nagy szolgálatot tettek velük a barlangkutatás ügyének. A másik Orbán Ferenc riportkönyve. A kockázat napjai, érthetetlen módon csak a külföldi olvasótábor részére készült el.

Mindkettő megérdemelné az utánnyomást, s ha tudjuk azt, hogy Bagaméri Béla fiókjában még nem egy "barlangos" kézirat akad, úgy érdemesnek tartanánk ezeket is könyv formába sűríteni.

És most, amikor becsukom túranaplóm bizony kicsit viharverte fedelét s azt a 20 gépelt oldalra terjedő, alapos beszámolót, melyet Bagaméri Béla állított össze a Szelek feltárásáról, nem tudom mit is írhatnék ide fináléképpen.

Talán azt, hogy amikor majd a képernyőn peregnek az itt készült filmkockák, egyetlen néző se feledkezzék meg arról a lelkes együttesről, mely egész embert kívánó munkával tette láthatóvá a láthatatlant. Munkájuk leginkább asztronautákéhoz hasonló. Mert méltán nevezik őket, a barlangkutatókat szpeleonautáknak is. Jelszavuk közös: Mindnyájan egyért, egy mindnyájunkért...

Hát így született meg hazánk legújabb dokumentumfilmje, a Szelek barlangja. És elkészítése valóban férfi munka volt.

Dr. Xántus János



ORSZÁGOS TALÁLKOZÓ SONKOLYOSON

a Szelek barlangja felfedezésének 15. évfordulóján

1972 augusztus 29, Igazság

Augusztus 23-án és 24-én az ország legnagyobb barlangjának, a több mint 18 km hosszú "Szelek" tizenötödik "születésnapját" ünnepelték a kolozsvári amatőr barlangászok. A barlangot, szinte teljes egészében épp a kolozsvári barlangász kör tagjai tárták föl és ismertették a nyilvánossággal. Ebből az alkalomból szimpozionnal összekötött országos találkozó színhelye volt a barlang melletti kis bányász település, Sonkolyos.

Lónyáról és Marosvásárhelyről, Nagyváradról és Aradról, Enyedről és Gyergyószentmiklósról mintegy hetven barlangász gyűlt össze, hogy megtárgyalják ennek az érdekes sportágnak - a földalatti alpinizmusnak - sokrétű problémáit.

Több, mint tizenöt év telt el azóta, hogy  először tette lábát ember a barlangba. Hogyan lett ebből az akkor még pár száz méterre becsült járatból tizenöt év alatt "országos első"? Erről szólt az egyik előadás. A közeli Jád völgye és Gyergyószentmiklós környékének barlangjairól a másik kettő. Az elhangzott előadások is bizonyították azt, hogy az elmúlt évek alatt a barlangkutató mozgalom sokat fejlődött. Az amatőrök már nem csak kutatják a barlangokat, a szerzett adatokat már fel is tudják dolgozni.

Az előadások után az ország minden részéről idesereglett körök képviselői kerekasztal értekezletet tartottak a szervezés kérdéseiről. A kölcsönös tájékoztatáson és tapasztalatcserén kívül a megbeszélés legfőbb eredménye az volt, hogy megegyeztek: sürgős szükség volna egy olyan országos szövetségre, amely összefogná ezt a minél jobban terebélyesedő érdekes mozgalmat.

Este, a kolozsvári barlangászok a kultúrotthon nagytermében színes diapozitívek segítségével mutatták be az ünnepély résztvevőinek és Sonkolyos lakósságának a környék barlangjainak csodavilágát.

A Szelek barlangját különben másnap, augusztus 24-én személyesen is megtekinthették az érdeklődők. Több csoport, mintegy 6 órát tartózkodott a barlangban. Ekkor készült a mellékelt kép is. S mint utólag elmondták, feledhetetlen élményekkel tértek onnan vissza.

Szép és hasznos találkozó volt. Egy újabb lépést jelentett afelé, hogy a földalatti alpinizmus - amelyet bátran nevezhetnénk a bátrak sportjának - újabb híveket toborozzon magának, s hogy elfoglalja végre méltó helyét hazánk sportmozgalmában.

Egri László