VISSZATEKINTŐ - 1971

ÖT NAP A SZELEK BARLANGJÁBAN

1971 május 1

Ötnapos barlangász expedícióról rövid újságcikkben beszámolni olyanszerű feladat, mintha az ember a tenger vizét próbálná egy dézsába sűríteni. Még nehezebb írni a színhelyről - a hallomásból talán már sokak által jól ismert Szelek barlangjáról, erről a szakadékokkal és omlásokkal teli barlang-monstrumról, amelynek jellemzésére túlságosan kevés csak annyit tudni, hogy ez az ország leghosszabb barlangja.

Epizódokat elevenítünk fel, amelyek talán érzékeltetni tudják tizennégy ember száztíz órán át tartó kockázattal teli munkáját, amelynek eredménye: a barlang legbelsőbb, leghozzáférhetetlenebb járatának térképe. Tizennégy emberért, aki mindezért egy fityinget sem kap senkitől, s akiket a jókedv és a lelkesedés nem hagy el a legnehezebb helyzetekben sem.
A Szelek barlangjának egyik legnehezebb helye a hírhedt

NAGYOMLÁS.

Tizenöt órát tart az út a bejárattól idáig. Tizenöt órán át rángatod magad után azokat az alaktalan agyagcsomókat, amelyeket valamikor hátizsáknak neveztél, leengeded magad előtt az ünnepélyesen csöndes és sötét termekbe, vagy a Szelek patakjának medrében négykézláb mászva próbálod a víztől megóvni szeretett poggyászodat. Kell szeretned, mert száraz hálózsákod van benne, benzinfőző meg konzervek, s mindaz ami öt napi földalatti életedhez szükséges. Pedig már úgy érzed, ellenségeiddé váltak. Alattomosan épp akkor rántanak ki, billentenek meg, mikor a legkisebb, legbizonytalanabb fogásokon egyensúlyozol.

Mászol, ereszkedsz, préselődsz és izzadsz órákon át. S mikor már végleg kidöglöttél, akkor jön a Nagyomlás, ami pár évvel ezelőtt még a barlang végét jelentette. A barlang mennyezete itt beroskadt, tudjisten mikor, s mi okból. A beszakadt sziklatömbök belátható magasságig teljesen elzárják a továbbjutás útját. Most merre?
Röpgyűlés. Javaslatok és ellenjavaslatok, közben elrágsz egy pár karbid ízű, sáros karamellát, vizet töltesz a lámpákba. Végül Emil dönt: felmászunk az eléggé keskeny járat két fala közt, s felülről kerüljük meg az omlást. A zsákokat adogatni fogjuk, nehogy valamelyikünk mászás közben kicsússzék miattuk.

Cseppnyi párkányokon lépegetsz feljebb és feljebb. Jobblábad az egyik falon, a bal a másikon. Alattad már alig hallod a patakot. Ahol biztosabban meg tudsz állni, visszanyúlsz a zsákokért, s feljebb lódítod őket. Ólomnehezek! A hangulatunk azért még mindig jó. Alattam valahol Előd énekel: "Az út, amelyik hozzád vezet, itt-ott göröngyös..." Mellettem pedig Dezső dúdolja félhangosan, miközben felém lódítja a következő csomagot: "Nekem egy hordár kéne gyorsan". A patak már vagy negyven méterre lehet alattunk. Most hosszú, keskeny párkány következik. A kezed alig talál fogást, s közben a csomagokról sem feledkezhetsz meg! A párkány alatt a sötét semmi...

Ketten már sikeresen átlibegtünk rajta, indul a harmadik, mikor egy kiáltás belénk fagyasztja a nótaszót. Valami tompa dübörgéssel gurul, repül lefelé, a mélyből egy puffanás és... csend. Egymásra meredünk. Aztán egy rekedt hang sóhajtva mondja:
- Semmi baj srácok, csak egy zsák ment vissza. Szerencsére...

TÉRKÉPEZÜNK,

térképezünk, ameddig csak bírjuk. Kicsit unjuk már, de hát ezt is meg kell valakinek csinálnia. Egy barlang csak akkor tekinthető feltártnak, ha térkép is készült róla.
Tizennégy órán át tesszük a megszámozott pontokat, mérjük a köztük levő távolságot, s a járat irányszögét. Aztán visszaloholunk földalatti táborunkba, bekapunk egy-két konzervet, alszunk néhány órát, s gyerünk tovább, térképezni. Ide nem azért jön az ember, hogy testét túl sok pihenéssel kényeztesse!
- Laciii! Távolság hat méter! Írod?!
- Igen! S a szög?!
- Mindjárt! Szög: hatvan egész három!
Beírom. Aztán továbbmegyek, hogy a következő pont helyét kikeressem. A keskeny járatot itt teljesen kitölti a harsogó patak. Zúgása elnyomja a hangunkat, ordítva is alig értjük egymást. Dezső pár méterrel mögöttem caplat a mérőszalag egyik végével. Énekel, mint rendesen: "Most kéne abba hagyni, elfutni, elrohanni, mert érzem holnap már késő lesz..." De nem hagyjuk abba. Mély víz következik. Ahogy megpróbálom felülről megkerülni, egyik lábam megcsúszik, s térden felül eltűnik a zubogó, sárga színű lében. Káromkodva húzózkodom vissza a falra, arrébb mászom locsogó csizmámmal, s felteszem egy párkányra a következő pontot. A száznyolcvanhatodikat.
Hátulról már kiáltanak:
- Laci, írod?! Távolság: ötven, szög: négy hatvan! Kész?!
A csizmámból vissza töltöm a vizet jogos tulajdonosának.
- Kész!
Megfordulok, hogy tovább menjek. Öröm tölti el szívemet, újabb vizes átbújó következik.

KIFELÉ

mintha rövidebb lenne az út. Vajon mi történt odakint öt nap alatt? A postás mindig elfelejti, hogy a "Szelek" lakóit friss újsággal ellássa. És a televíziót is elfelejtettük magunkkal hozni...
Öt napig külön világban éltünk: zúgó patak, agyagos omlások, éles sziklatűk, sötétlő szakadékok, állandó hűvös huzat, plusz kilenc fok, ólomnehéz hátizsákok, lámpák, koromtól megsötétült arcok. S három szín: barna, fekete és fehér.

Még egy kanyar és messziről mintha kékes lidércfényt látnánk - a külvilág fényét. Néhány perc múlva a Szelek barlangjának vasrácsos ajtaja előtt néhány felismerhetetlenségig lerongyolódott, sáros, de boldog ember lapogatja egymás hátát. Szemünknek szinte kibírhatatlan a napfény. Mi az az óriási karbidlámpa ott az égen? Oltsák el! Meg akarnak vakítani minket? S mik azok a mozgó zöld cseppkövek ott a fákon?

Szemközt, a körös túlsó partján, éles sivalkodással ront elő az alagútból egy vonat, s elnyargal Rév felé... Összeszedjük cókmókunkat s indulunk. Vissza a civilizációba.


Egri László, Kőmíves Emil



ÚJRA A SZELEK BARLANGJÁBAN

1971 Május 27, Igazság

Az elmúlt napokban a kolozsvári amatőr barlangkutatók köre, látogató túrát szervezett a Szelek barlangjába, Sonkolyosra. Ez alkalommal az aradi barlangkutatók, valamint a kolozsvári sziklamászó bizottság néhány tagja is részt vett a túrán, Szilágyi Árpád mérnök vezetésével.

Mint eddig is, a barlang hatalmas méretei, néhol a lélekszorítók, nagy sportteljesítmény elé állították a résztvevőket. A számos cseppkőképződmény szemet, lelket gyönyörködtető látványt nyújtva munkára csábította a fotósokat.

Kovács Ferenc



ÚJABB JÁRATOKAT TÁRTAK FEL A SZELEK BARLANGJÁBAN

1971 November 23, Igazság

A kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Körének tagjai - nagyváradi barlangászokkal együtt - újabb sikeres akciót hajtottak végre az ország legnagyobb barlangjában, a Sonkolyos melletti "Szelek"-ben.

Kutatócsoportjuk egy november eleji kiszállás alkalmával a barlang egyik emeleti járata, az úgynevezett Vörös folyosó közelében - egy szakadékba beereszkedve, újabb járatokat talált, amelyeket idő hiányában nem tudott teljesen átvizsgálni.

Ez év november 13-14-én aztán a kolozsvári-váradi vegyes csapat az említett helyen több, összesen két és fél kilométer hosszú járatra lelt. Ezek szépségükkel fölülmúlják a Szelek barlangjának összes eddigi járatait. Ilyenek a Fehér folyosó, amelyet az aljától a tetejéig habfehér borsócseppkövek borítanak és a Heliktitek terme, egy csodálatosan görbült cseppkövekkel díszített csarnok, amelyben óriási kalcitkristály tömbök hevernek.

A barlangkutatók egyöntetű véleménye szerint ez utóbbi feltárás a "Szelek" történetének egyik legjelentősebb mozzanata volt. Ebben az óriási barlangban ilyen rövid idő alatt ilyen hosszú járatot még nem tártak föl. A legutóbbi kutatások eredményei következtében a Szelek barlangjának felmért és felbecsült (jóllehet még nem teljesen feltérképezett) hossza meghaladja a tizennyolc kilométert!

Mivel még mindig vannak továbbjutási lehetőségek, megvan a remény rá, hogy a Szelek barlangja feltárt járatainak hossza - talán még ezen a télen - húsz kilométer fölé emelkedik. Ezzel a "Szelek" - amelyet nagyrészt a kolozsvári amatőrök tártak föl - az óriásbarlangok világranglistáján is jelentős helyet foglal majd el.

Egri László,
a kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Körének tagja



ERDŐK MÉLYÉN, A FÖLD ALATT

- 1971 augusztus 28-szeptember 5, egy hetes táborozás a Fehér Köveknél -

Rekiceltől nyugatra, a Vlegyásza délkeleti és déli oldalából induló völgyek gerinceit irdatlan őserdő fedi még ma is. Ember alig járta oldalvölgyek, széldöntések, karsztforrásokból előbukkanó, majd megint eltűnő patakok, erdők sötétjében meghúzódó hideget lehelő barlangok és zsombolyok. Ide indultunk harmincöten barlangászok, hogy kilenc napos táborozással feltárjuk a rekiceli vízesés feletti Szárazvölgy (Valea Seacă) felső medencéjének gyanított barlangjait. S hogy ezt nem teljes mértékben tudtuk végrehajtani, annak mi örülünk a leginkább: annyi újat találtunk, hogy egyszerűen nem győztük a feltárást. Ez a táborozás úgyis olyan felejthetetlen volt... Hogyan is lehetne elfelejteni azokat a csodálatos esti tábortüzeket, amelyek köré esténként a feltárások és térképezések után leültünk, megszólalt a gitár, s a Nimojásza felett megjelenő telihold szellemekké ezüstözte a sötét égbolton kirajzolódó Fehér Sziklák csúcsait. Alattunk valahol a Vârfuraș barlang csodavilága, s köröskörül a "dzsungel"...

- Ki kell húzni a rönköket - mondja Bagaméri Béla -, nehogy akkor csússzanak be, mikor legkevésbé várjuk.
Ott állunk egy aknabarlang (zsomboly) szájánál. Neve nincs. Általában itt, a legtöbb barlang név nélküli. Hat-hét méter átmérőjű tölcsér, belőle függőleges falak futnak le a mélybe. A bedobott kő néha-néha csattan egy párkányon, aztán a mélység elnyeli a hangot. Nem tudni, mikor ér az aljára. Nekifogunk kirángatni a rönköket a zsomboly szájából. Sziklamászó szeget - pitont - verünk beléjük, ahhoz kötjük a kötelet és zsuhé kifelé! Mint a kutatócsoport vezetőjének, nekem jut a megtiszteltetés, hogy elsőnek ereszkedhessem le. A vékony kábelből készült "elektron" létrát begurítjuk az akna szájába. Zizegve csavarodik le. Ez még csak húsz méter. A többit, majd később utánam eresztik.

Már tizenkét méter után kellemetlen meglepetés fogad: a felülről lehullott fenyőfák keresztbe fordulva beszorultak a zsombolyba, s ingatag párkányt alkottak, amiben a létra megakadt. Ahogy rálépek szinte elmerülök az ág, föld és rothadó fatörzs káoszban.

Béla jön utánam, s hoz egy fejszét. Favágás - a föld alatt. Háromnegyed órás munka, amíg úgy-ahogy megtisztítjuk a terepet. Aztán tovább, felfelé! A párkány alól híg iszap-patakocska csordogál, nedvessé és csúszóssá teszi a létrát, érzéketlenné gémberíti a kezet. Sebaj! Fő, hogy tovább lehet menni! Elmarad még két kisebb párkány, olyan kicsi és meredek, hogy a létrából nem is lehet ott kiszállni.

Mind mélyebbre és mélyebbre süllyedek. Időnként megállok, félkézzel fogózkodva lehajolok s kibogozom az alattam összegubancolódott létrát. Ilyenkor jólesően megfeszül a biztosító kötél a mellemen és eszembe juttatja, hogy azért nem vagyok egyedül. Ott fenn, a barátaim tartják a kötelet. Lassan alattam nagy sziklatömbök válnak ki a félhomályból.
- Hééjj! Leértem!
Valahol fenn, óriási magasságban egy kis kék folt látszik: a külvilág. Onnan jön a távoli hang:
- Jó, megyek én is!
Ez Fegyenc, a magyarországi vendég-barlangász.
- Milyen mély?!!
- Ötven!!
Mint egy pók a vékony fonálon, kapaszkodik lefele Fegyenc a létrán. Mire leér, fújja kegyetlenül a mancsait.
- Juj, de cidri van.
Nem csoda, a behullott sziklák és fenyők alatt jég van.
Fegyenc egy oldalfülkében kutatja a továbbjutást, én pedig a sziklakáoszban mászkálok, nedves farönkökön.
- A pokol tornáca - jut eszembe, körülnézve - mindjárt megjelennek alulról az ördögök. Pedig a pokol most felülről szabadul le...
- Repülnek a kövek - villan át rajtam, s reflexszerűen ugrom a fal felé. Megcsúszom, jobb kezemmel kitámasztok, s abban a pillanatban az alkaromat telibe találja egy öklömnyi kő. Beugrom a falmélyedésbe, mögöttem már záporoznak is a kövek. Itt már jó helyen vagyok. De a karom... Megpróbálok nem ordítani. Sikerül.
- Laci! - kiáltja Fegyenc - mi van? Elkapott?!
- Egy kicsit - nyögöm ki. - Mindjárt helyre jön. Nincs törés.
- Indulj fel - mondja Fegyenc határozottan. - Majd én felhúzom a létrát. Úgy is átkutattunk már mindent. Nem lehet tovább menni.

A létrát felhúzni - ez a legrosszabb. Saját magad alól kell felrángasd - fél kézzel fogózva - s általában mindig beleakad valamibe. Ilyenkor aztán vissza kell mászni. Még nem ismerem Fegyenc zsombolymászó készségeit, s nem akarom ezt a műveletet ráhagyni. Nehezen enged, szinte oda kell lökdösnöm a létrához, hogy elinduljon felfelé.
Én még egy negyed órát téblábalok lenn, míg elég erőt nem érzek a kezemben. Felnézek a külvilágot jelentő cseppnyi fényes foltra. Ott kinn süt a nap, meleg van...

Az egyik fő problémánk az volt, hogy találjunk egy újabb bejáratot a több kilométeres hosszú és csodaszép Vârfuraș barlangjába. A jelenlegin kerek egy órát kell hason csúszni nyálkás cseppkövek között egy emeleti járatban, míg lejuthatunk a fő járatot jelentő földalatti patakhoz. Azt is tudtuk, hol kell keresni: egy hideg szelet lehelő sziklarepedésnél, a tábortól nem messze.

Előrebocsátom, hogy az új bejáratért a dicséret csak azokat illeti, akik napokon át, dermesztő huzatban, fejjel lefelé és oldalra dőlve vésték a sziklarepedést, amíg az annyira tágult, hogy ember azon átjuthatott. Szőrnyű nehéz munka volt, de dolgoztak, szó nélkül. Kerekes Joli és Karcsi, Gyurka Előd, Vlád Pali és társaik. Mikor megvolt, egyszerűen bejelentették:
- Be lehet férni!

A csípős szél majdnem elfújja a lámpa lángját, amíg bepréselődünk a szorítóba. Pár méter után már-már meg lehet fordulni s lecsúszunk egy keskeny repedésbe. Csúszás, préselődés, aztán beérünk egy omlásba. Átkozottul rossz omlás ez. Kártyavár. Ha egy követ megmozdít, húsz másikat indít meg. Két és háromrét törve csúszkálunk közöttük, míg végül beérünk egy folyosóba. Előre! De egy kanyar után újabb omlás zárja el az utat. Hol bontsunk? Fegyenc és Laji találomra elkezd dolgozni ott, ahol legnagyobb a huzat.

Nem hiszem, hogy így menni fog a dolog. Előddel lemászunk a patakhoz, hogy alulról próbáljuk megkerülni ezt az újabb omlást. Méteres vízben, majd csúszós agyaglejtőn hatolunk előre. Végre felülről meghalljuk az ismerős beszédet.
- Héjj, ott fenn! Erre gyertek! - kiáltjuk.
- Ne vicceljetek, eddig egészen másfelé bontottunk. Erre kell!
Kétoldalról, feszítővassal mozgatjuk a nagyobb tömböket, s lyukba becsúszva, olyan óvatosan húzzuk ki onnan, mintha törékeny porcelán edények lennének. Mert ha megindulnak felettünk a tömbök...

Végre túljutnak mind a ketten. Felfelé indulunk, hogy kiérjünk az imbolygó kövek birodalmából.
- Hallgassatok - fordul vissza hirtelen Előd. Valahol onnan elölről csakugyan hangok hallatszanak. A térképész csoport. Tehát elértük a már ismert járatokat!
Előd beleordít a sötétségbe:
- Ilonaaa!!
- Előd!! - érkezik valahonnan messziről a válasz.
- Hurrá! - rohanunk mindenen keresztül a hangok felé. Pár perc múlva kiérünk egy párkányra. Alattunk tíz méterre a víznél, ott áll a térképész csoport, Emilék! Mindenki ordít, kiabál, énekel, integet. Lemászok hozzájuk, kezet nyújtunk.
(Valahol száz évvel ezelőtt, Afrikában:)
- Ön ugyebár mr. Livingstone?
- Igen.
- Örvendek, én Stanley vagyok.

Utolsó esténk egyike, a tábortűz mellett. A törzsfőnök, Bagaméri összegzi az eredményeket: rengeteg új járat a Vârfurașban, öt, eddig teljesen ismeretlen víznyelő barlang feltárása, több zsomboly, s mindezekről térkép. Eredményes tábor volt. Ekkor határozzuk el véglegesen, hogy az egyik, eddig név nélküli, nagyon sok lublinitos képződményt tartalmazó barlangot, a lublinit haza nagy kutatójáról, dr. Balogh Ernőről nevezzük el, a Vârfuraș eddig ismert legszebb folyosóját pedig tavaly elhunyt barlangász társunkról, "Kőmíves Pali járatnak".

Lepihenünk és "rágyújtunk" a barlangászok toborzó nótájára. Az énekszó összekeveredik a tábortűz füstjével, felszáll, s szétterül az erdők felett...

Egri László

SZPEÓSOK

28.08.1971-05.09.1971

A cím nem valami betűszó. Inkább takarékosság jegyében született rövidítés. Származása csaknem hat évtizedre vezethető vissza, hiszen a szpeológia terminus technikusát nem kisebb ember vezette be a tudományba, mint Emil Racoviță, hajdani kedves professzorom.

A szpeósok szabad idejüket, spórolt pénzüket, szenvedélyükre, a barlangkutatásra költik. Hol lehet őket megtalálni? Az örök csöndben és a sötétségnek szívszorítóan érdekes tájain; ott ahol Hádész az úr, ahol a barlangi patakot Styxnek keresztelték, s ahol senki sem csodálkozna, ha előkerülne az öreg Kháron, s néhány obulusért átszállítana bennünket a Divina Commedia egyik színterére.

De a mitológikus táj, a szpeológusok élettere, állandóan változik. 11 éve annak, hogy vezetőjük, Bagaméri Béla kolozsvári mérnök rábukkant a Sonkolyos melletti Szelek barlangjának nyílására. Hűvös léghuzat eolhárfája zenél ott a köveken. Az “éneklő üregek” erős légmozgása hatalmas föld alatti folyosókat, termeket sejtet. A sejtelemből egy évtized fárasztó munkája során lett bizonyosság. A Szelek barlangja hazánk leghosszabb barlangrendszere lett, 15. helyre küzdve fel magát a világ barlang-ranglistáján, s még egyáltalában nincs teljesen feltárva... Miközben tovább folyik a Szelek ostroma, a szpeósok kis társasága “mellékesen” egy újabb karsztvidék csodáit fedezte fel.

Meseország kapujában - őslények birodalmában

A Vlădeasa vulkanikus kőzeteire délről támaszkodó, mészkőövezetben pásztorok és favágók sejtette titokzatos barlangnyílások, hudák tucatja rejlik. Nem kell bíztatás a föld alatti ösvények szerelmeseinek. 1969 szeptemberében már kis sátortábor emelkedik a Fehér Kövek impozáns sziklakolosszusai alatt. Megkezdődik a Vârfurașului barlang ostroma. Kilenc kolozsvári és két nagyváradi kutató emberfeletti munkával kibontja a bejárat folyosóját, mely egyben a barlang előszobája is. Így jutnak be a Meseországnak elkeresztelt cseppkőbirodalomba. Fantasztikus alakzatai, termei, folyosói még a sokat látott szpeósokat is megdöbbentették. Az egyik oldalfolyosó a barlangi patak nívójáig vezet. Az aktív övezetig akkor még nem tudtak lejutni, pedig közel 20 órát töltöttek - olykor derékig érő vízben gázolva - a barlang útvesztőiben. Ide még visszajövünk - mondták táborbontáskor. Ide és az ugyanakkor felfedezett „Csontos zsombolyba” is, mely nem más, mint egy félemeletes, 30 méter mély kürtő, szaknyelven aknabarlang, melyből nagy mennyiségű ősállat csontját húzták fel e föld alatti alpinisták. A szakemberek ámulva ismerték fel bennük az óriási gímszarvasnak, a pleisztocén korszakban élt Cervus megaceros-nak három méter szélességű agancsát, de a bölénynek, a barlangi medvének és a gyapjas orrszarvúnak maradványait is. A rendkívül érdekes leletek feldolgozását a sepsiszentgyörgyi múzeum végezte el. Ugyanez a tábor dicsekedhetik tucatnyi aknazsomboly - közöttük legmélyebb a 65 méteres Peștera cu Spinare - felfedezésével is. A szpeó-krónika szűkszavú sorai­ból kiderül, hogy ekkor vált ismeretessé a Monului is, ha­zánk harmadik jegesbarlangja, falán az ősemberrel kortárs barlangi medve karmainak nyoma. A földalatti csodákhoz nem csupán a felfedezés izgalma tartozik, hanem a feltérképezés és a tudományos feldolgozás talán kevésbé szenzációs, de annál fárasztóbb munkája is. Sokszor éjt és napot töltenek az agyagos, csontbavágóan hi­deg föld alatti világban, szöget mérve, teodolittal dolgoznak csak azért, hogy a felfedezett barlangrendszer hivatalosan is szerepelhessen a nemzetközi ranglistán. 1969-ben és 1970-­ben aztán egy-két napra vis­sza-visszatértek ide. Tovább bontogatták a Vîrfurașulnak azt a szakaszát, melyet egyik szerencsétlenül járt társukról Gábor Ferenc-járatnak nevez­tek el.

Indul a tévéexpedíció is


Ilyen preludium után ezidén is megrendezték a kolozsvári amatőr barlangkutatók a Fe­hér Kövek alatti táborukat. Vonzotta őket és vendégeiket a föld alatti titkok és kérdő­jelek hosszú sora. A kolozsvári szpeósok mellett ott voltak a váradiak, a gyergyóiak és a külföld képviseletében a bu­dapesti Vízügyi Kutatóintézet szpeológusai is; szám szerint nyolcan. – (Terepjáró autónk, melynek „fedélzetén" filmfel­vevőgépek, magnetofonok, sát­rak, hálózsákok és gumimat­racok tornyosultak, csak nehe­zen kapaszkodott fel a Reki­celi vízeséshez, melynek óriási zuhataga ezüst fátyolhoz ha­sonlóan porlott volt szét a sziklafalakon) .

Megdöbbenve kérdeztük: “Hova lettél, drága völgyünk? Hova turista szíveket megdo­bogtató vízesésünk?” Miért kellett az útépítőknek lerob­bantaniuk jó részét, s a szik­latörmeléket bedobniuk a víz­esés alá, amikor néhány méte­res kitérővel érintetlenül hagy­hatták volna azt a csonkán is impozáns természeti emlékün­ket.

De innen már nem tud to­vábbmenni velünk a terepjáró gépkocsi sem. Izzadva kapasz­kodtunk fel a Szárazvölgyön, a Valea Seacán, amelynek völgyfőjében van a második számú Vîrfurașul-tábor. Ele­inte még harsog mellettünk a vadpatak, aztán hirtelen eltű­nik a mederben, elnyeli egy úgynevezett ponor szomjas tor­ka. A Szárazvölgy körül pedig mindenünnen reánk tekintenek a Fehér Köveknek sziklaóriá­sai. Másfél órás keserves ka­paszkodás után izzadtan érünk fel a sziklák közötti nyeregbe, közvetlenül a Vlădeasa lapos háta alá, gondolván, ott talál­juk majd a szpeóstábort. A tarka-barka izoterm-sátrak fél­körben veszik körül a zászló­rudat, melynek ágasain karbid­lámpák, alpinista kötelek és sisakok s a változatosság ked­véért roppant ősállatcsontok árulkodnak a különös camping “jellegéről".

Mit rejteget a Vîrfurașul?


- Hát igen - mondja Ba­gaméri Béla mérnök -, ezidén is a Vîrfurașul volt a „sztár”. Egyik csoportunk 5 napon át kutatott olyan lehetőség után, hogy a belső termekbe vezető 80 méteres, rendkívül kényel­metlen szakaszt kiküszöbölje. Nagy örömükre sikerült is ezt a feladatot megoldaniuk, s ta­lálkozniuk az aktív vizes-járat kutatóival.

- Nagy dolog ám egy ilyen földalatti randevú - teszi hoz­zá mosolyogva Bagaméri Béla. - Kezet szorítani odalent s utána együtt ostromolni tovább az ismeretlent. Időközben egy másik csoport övig vízben gá­zolva átkelt a föld alatti ta­von, s mintegy 200 métert tört előre, eljutva egy aláhajló szi­fonig, tehát olyan pontig, ahol a barlangi patak tükre a szik­lafallal ölelkezik. Innen már csak búvártechnikával lehet tovább menni, bár van egy másik lehetőség is: meg kell kerülni ezt a szakaszt. Jövőre talán ez is sikerülni fog.

Közben a csoport fotósainak is akadt ám dolguk elég. Cso­dálatos szépségű cseppkövek, óriás mosdótálakhoz hasonló kőüstök, szaknyelven tettará­ták, majd egy “föld alatti Nia­gara” 10 méter magas és 15 méter széles vízesése kerül len­csevégre. Fekete-fehér és szí­nes diák is készülnek, hiszen a szpeósok télidőn érdekes elő­adássorozatban szoktak beszá­molni élményeikről. Ezekhez kell ám az ilyenfajta szemlél­tető anyag.

- Cseppkőbábok, kőgyer­tyák, okker és terrakotta színű gigászi oszlopok, sötétbe vesző falak, titkokat rejtő kőbalda­chinok világa ez - mondja Bagaméri mérnök. És talán azon sem lepődnek meg, teszi hozzá az egyik “öreg” szpeós, ha egy-két mesebeli hegyi ma­nó vagy kobold is kikukucs­kálna mögülük.

Közben persze folyt tovább a térképező munka is. Szilá­gyi Árpád, Kerekes Zoltán, Varga Alfonz, Gyurka Előd csupán néhány a sok közül, azok közül, akiknek munkája révén lassan kialakul a föld alatti tájak labirintusának mérnöki pontosságú rajza.

Cseppkövek, “hegyitejből”

És amikor azt hisszük, vége felé jár a gazdag beszámoló, megtudjuk, hogy mindezeken kívül van még egy egész ra­kás szpeós-meglepetés. Itt van például a Valea Podurilor, a Hidak Völgye, mely szárazon, víz nélkül szakad a Valea Sea­căbe, mivel jóval fennebb egyik víznyelő szomjas torka emészti fel a patakot. A völgy felső szakászában azonban, ott, ahol már eltűnik a mészkő, és a tűzi eredési kőzetek ural­kodnak, ismét csak elénk tűnik a víz, mely robajos zúgás­sal 15 méter magas, csodálato­san szép vízesést tár elénk.

Aztán - jegyzetfüzetét lapoz­gatva - csak úgy mellékesen megemlít két feltárásra váró és igen sokat ígérő zsombolyt, majd elmeséli, hogy a tegnap­előtt egy egész patakocskát si­került medréből eltéríteniök azért, hogy be tudjanak ha­tolni egy hatalmasnak ígérke­ző barlangrendszerbe. Persze őröket állítattunk az improvi­zált gát mellé, nehogy a víz áttörje a dugást, különben ür­ge módra öntött volna ki min­ket az áradat.

Ugyanezen a tájon van még két fel nem tárt barlang is. Egyikükben hófehér „hegyitejből", szak­nyelven protokalcitból álló tú­rószerű cseppkövek és kőgyer­tyák vannak. Az volt az érzé­sünk, mondja az egyik szpeós, mintha keményre vert tejszín­habból volnának. És természe­tes, hogy ezt a barlangot a pro­tokalcit hazai tanulmányozójá­nak, Dr. Balogh Ernő profes­zszornak nevéről neveztük el.

És hogy a vendégek se marad­janak el a vendéglátók mö­gött, nos, a gyergyóiak is ta­láltak egy “csak” 65 méter mély aknabarlangot.

És mi minden lehet meg a sűrű, dzsungelszerű fenyvesek rejtekében - teszik hozzá a “barlangászok”. Milyen meg­lepetéseket tartogathat ez a különös, félelmetesen szép föld alatti világ a szakemberek szá­mára is.

Ki tudna erre feleletet ad­ni? És amikor a táborbontás mindig kicsit szomorú aktusát filmeztük, az egyik szpeós kar­ján különös, hímzett jelvényt fedeztünk fel. Kis zöld hegyi­manó kaján képe mosolyog le róla, s egy titokzatos betűszó: „HŰDJEN". Csodálkozásunkat látva elárulja, hogy a pestiek­től kapta. Az ő kis baráti kö­rüknek emblémája az a jel­mondat, melyet rejteget, maró öngúnnyal árulja el: “Hülyék vagyunk, de jól esik nekünk”.

És ez a talán cinikusnak tet­sző önjellemzés olykor a mi szpeósainknak is ajkára kí­vánkozik akkor, amikor áldo­zatos munkájukat sokan valamiféle öncélú és lehetetlen hobbynak, amolyan különös vesszőparipának tartják.

Dr. Xántus János



A FÖLD ALATTI SZÉL NYOMÁBAN
 
1971, Ifjúmunkás
 
A nevünk: Amatőr Barlangászok.
Támogatónk: az ITI Kolozsvári fiókja.
Hajtóerőnk: az eddig ember nem járta helyek felfedezésének vágya.
 
Magellánnak, Amundsennek vagy Hillarynak ilyen szempontból sokkal könnyebb dolga volt. A huszadik század agyoncivilizált Európájában ismeretlen terü­leteket csak a barlangok mélye rejteget. Ezért eresz­kedünk mi a föld alá. Körünk tagjai sokéves munka árán számos, eddig ismeretlen barlangot tártak fel a tudomány számára..
 
A história kezdete: 1969 szeptember eleje. Bar­langász tábor a Vlegyászai Fehér sziklák tövében. Ekkor kezdtünk komolyan „foglalkozni” a Vîrfu­rașsal. Pásztoroktól, öreg turistáktól hallottuk, hogy létezik egy ilyen nevű barlang. Sűrű feny­vesben, nehezen megtalálható helyen van az ala­csony, sáros bejárat. Mindjárt utána egy jégcsepp­kövekkel teli terem következik, ahonnan folyosó indul befelé. Mintegy száz métert lehet benne elő­rehaladni különösebb nehézség nélkül, ott a járat teljesen elszűkül. De a szűk résen keresztül hideg, erős szél süvít ki, ami a legjobb jel a barlangku­tató számára. Erős huzat csak nagy barlangból áramlik.
 
Elő a vésőt, feszítővasat, kézikapát. Nekiállunk szélesíteni a repedést. Többnapi munka ez. Végre sikerül egyikünknek átpréselődnie.
- Gyertek ti is, jól járható folyosó van, tele cseppkövekkel.
A nép boldogan csúszik át. Megérte! A cseppkövekkel díszített folyosó tovább húzódik valahová, az ismeretlenbe. Előre!
 
De sajnos, nem sokáig. A mennyezet leereszke­dik, újból csak hason csúszva lehet járni, aztán újabb szűkület, amin már nem tudunk átjutni. Vé­ge volna? Az a szél ott is átkozottul fúj. Csak len­ne időnk tovább vésni... Mély sóhajok közt fordulunk vissza. Majd más­kor folytatjuk. Az új folyosó az akkoriban elhunyt barlangásztársról, a „Gábor Feri járat" nevet kapja.
Így kezdődött...
 
Sok olyan helyet ismertünk már, ahonnan fújt a szél, véstünk is, de hiába. A szikla a legtöbb he­lyen erősebb volt nálunk. Azért erről a barlangról nem mondtunk le. Két éven át járogattunk oda, s majdnem mindig sikerült valamicskével előrejutni.
 
A Gábor Feri járat végét jelentő „Lélekszorító” végül is beadta a derekát. Kemény dió volt. Több mint tízméteres szűk cső, felülről a plafon szorít, oldalról a cseppkövek. Ha nem mind a két kezed előrenyújtva indulsz, benn a kezed már nem tu­dod előrenyújtani s reménytelenül beragadsz.
 
A csőből egy sáros kis gödörbe érsz. Utána újabb, már valamivel tágasabb átbújó következik, aztán stop. Cseppkőrács.
- A mindenit! Meddig tart még ez az akadály­verseny?
Hiába, ilyen helyen csak a kitartás segít. Így hát kitartottunk.
 
Egy másik alkalommal áttörtük a cseppkőrácsot, s ketten átcsúsztak. A többiek aggódva várták őket, de jó híreket hoztak: nemsokára nagy termek következnek. Csakhogy a termek vakon végződnek. Nem lehet továbbmenni. Nagyobb légmozgás sem észlelhető. Vége. Vége?
 
Hetvenegy májusának elején, míg a társaság zöme öt napon át a Szelek Barlangját térképezte, egyik tagtársunk, Székely Marci pár „céhbelivel" újra csak a Vîrfurașt “járta”. Az egyik terem alján, bezuhant kőtömbök között keskeny, meredeken lefelé haladó járatra talált.
 
Izgatottan másznak lefelé. A cső egy széles járat párkányára viszi őket, abból egy sáros lejtőn még lejjebb lehet menni, a lejtő alján ott csobog álmaink netovábbja, a széles földalatti patak. Hurrá! Meg­van a főjárat! Magas folyosó indul mindkét irányba, hideget lehel és titkokat rejt...
De a sok eső miatt a vízállás túl magas. Karbidjuk sincs elég, hiszen erre a felfedezésre egyikük sem számított.
 
A hírre, hogy “megnyílt” a barlang, felbolydultak a kedélyek. Májusban és júniusban két csapat is járt a Vîrfurașban, s mindkettő óriási járatokról, termek­ről, omlásokról, gyönyörű cseppkőképződményekről számolt be. Aztán következett a nagy támadás. Az időpont: 1971. szeptember eleje.
 
Harmincöt tagú kutatásra éhes társaság, három­százötven kiló közös felszerelés, remek idő, színes tábori élet. Az első nap csak rendezkedtünk. A másodikban és harmadikon bejárjuk a barlang feletti felszínt s bemelegítésképpen átkutatunk egy eddig ismeretlen, ötven méter mély aknabarlangot.
 
Este a tábortűznél Éva elkapja a pufajkám szélét:
- Mit szólnál egy holnapi Vîrfurașhoz? Jössz?
- Mit szóljak? Persze hogy megyek!
Éva a júliusi csoporttal járt bent utoljára, én a májusival. Ismerjük a barlangot és tudjuk, hogy van ott mit keresni. Szólok még Fegyencnek és Dani Máriának (aki követeli, hogy “fiúsítsuk” és Daninak szólítsuk), hogy jöjjenek ők is. A cél világos: addig megyünk előre, amíg csak tudunk. Reggel magunkra rángatjuk a félig száradt sáros lyukász-rongyokat, karbidot és krumplicukrot csomagolunk egy össze­szakadt tarisznyába.
Háromnegyed óra múlva a lélekszorító előtt va­gyunk.
- Ennyi az egész? - kérdi lekicsinylően Dani. - Láttam én ennél sokkal lélekszorítóbbat is.
- Várd csak meg a végét. Majd ha visszafelé csúszol, átázott rongyokban...
Az átázásra különben nem kell sokat várni. Sima, de nyálkás sziklán csúszunk előre. A mélyedésekben meggyűlt a víz, s mindegyik pocsolyát nem lehet kike­rülni. A lelógó cseppkő-erdő alatt még az ember feje is alig fér át.
 
Egy órai hasoncsúszás után megkönnyebbülve állunk fel az első nagyobb teremben. Barlangász nó­tákat és Illés számokat énekelve rándlizunk át a kő­tömbökön, s becsúszunk a lefelé vivő csőbe.
 
Tíz perc múlva lent vagyunk a pataknál. Különös patak ez. Sima, habfehér kőteknőben folyik, olyan gyorsan, hogy egyetlen kavics sem áll meg a medré­ben. Néha ezt a vakító fehér színt - mint szőnyeg díszítése - tenyérnyi fekete sáv vágja ketté.
 
Zúgók és mélyvizek felett tornásszuk át magunkat, aztán beérünk a főjárat teremláncolatába. Itt is, ott is omlások zárják el az utat. Hatalmas bezuhant kőtömbök hevernek egymáson. A főjáratból oldalfolyosók nyílnak, amelyek később ugyancsak oda térnek vissza: a patak valamikori holtágai.
- Erre! - kiáltják társaim, s eltűnnek az oldaljáratban. Elmaradok, s egy omlásban bogarászom, mikor újra kiáltanak:
- Ide gyere, Laci, ilyet még nem láttál! – loholok a hang irányába; s tényleg tátva marad a szám. A járat tele van fantasztikusan görbült cseppkövekkel. Vakító fehérségüket a sötét háttér még jobban kiemeli.
- Ez a varázstükör - mutat elragadtatással Éva egy kis medencébe, amelynek az alja (kristályos mészkő lehet?), mint a gyémánt csillog-villog a lámpafényben.
Bámulni nincs idő. Tovább!
 
Meredek cseppkőlefolyáson kapaszkodunk fel húsz métert. Szerencsére nem csúszik. Keskeny, szűk járatba érünk, most nincs időnk alaposabban átvizsgálni. A főjáratot keressük, ide összpontosítjuk minden erőnket. Végül visszatérünk éppen oda, ahol egy sziklakapu alatt derékig érő mély gübbenőben gyűlt meg a víz.
 
Elkap a kutatás láza. Úgy érezzük, nincs akadály, amely megállítana minket.
- Ez is probléma? Gyertek csak - s már indulok is a fal mellett egy víz alatti párkányon. Az egyik csizmám megmerül, a másik, amelyik már bejövetelkor lyukas volt, most közlekedő edényt játszik: mindig olyan magasan áll benne a víz, mint a patakban. De ott tátong előttem a széles folyosó, egy ekhós szekér is elférne benne.
- Lehet továbbmenni! Jöhettek! - Itt is, ott is oldalfolyosók maradnak el. Ki törődik most velük? Rohanunk előre a főjáratban. Meddig tart még? Micsoda óriási folyosó? Aztán...
 
...A járat, amilyen széles, olyan hirtelen végződik. Egy sima fal szinte teljesen ráhajlik a víz szintjére. Ez a szifon. Szabályos, mintha egy földrajzkönyvbeli kép lenne. Megállít és lehűt bennünket. Nem tudjuk elhinni, hogy itt vége lenne a barlangnak. Ott topogunk a szifon előtt, tanácskozunk.
- Hátha valamelyik oldaljáraton meg lehet kerülni?
Visszamegyünk, mellékjáratoknál próbálkozunk. Kis patakocskák váltják őket. Szépek, járhatók, de nem vezetnek vissza a főágba. Vissza a szifonhoz. Nekikészülődöm, hogy bemásszak a patak és a sziklafal közötti résbe, de Fegyenc megelőz. Vörös körszakállát dühösen előre szegezve hasravágódik s becsusszan a fal alá. Egy csobbanás, aztán a szifonból sziklákat repesztő káromkodás szüremlik ki, aminek a lényege az, hogy egy rossz mozdulat következtében megmerült a vízben, s a szifon arrébb már járhatatlanul alacsony.
 
Visszamászik. Látom, hogy fázik, de nem szólna egy szót sem. Most, hogy Fegyenc kezes-lábasát nézzük, rájövünk arra, hogy tulajdonképpen mi is fázunk.
- Vajon ez a vég?
- Most ez. Majd visszafelé filozofálunk arról, hogyan lehetne ezen is átjutni. A felszín ide még négyórányira van...
A szifon falára felkormozzuk a nevünk kezdőbetűit és a dátumot, a lyukasabbik csizmából kiöntök egy marék sódert, aztán elindulunk visszafelé.
 
A szifontól nem messze megállok. A lámpám erősen lobog és nyüszítő hangokat ad ki. Először nem értem, hogy mi a baja, aztán rájövök: itt már ismét fúj a szél. Egy csapásra elmúlik a rosszkedvem: a barlang folytatódik. Felkapom a lámpám, és megiramodom a többiek után...
 
Egri László