A nevünk: Amatőr Barlangászok.
Támogatónk: az ITI Kolozsvári fiókja.
Hajtóerőnk: az eddig ember nem járta helyek felfedezésének vágya.
 
Magellánnak, Amundsennek vagy Hillarynak ilyen szempontból sokkal könnyebb dolga volt. A huszadik század agyoncivilizált Európájában ismeretlen terü­leteket csak a barlangok mélye rejteget. Ezért eresz­kedünk mi a föld alá. Körünk tagjai sokéves munka árán számos, eddig ismeretlen barlangot tártak fel a tudomány számára..
 
A história kezdete: 1969 szeptember eleje. Bar­langász tábor a Vlegyászai Fehér sziklák tövében. Ekkor kezdtünk komolyan „foglalkozni” a Vîrfu­rașsal. Pásztoroktól, öreg turistáktól hallottuk, hogy létezik egy ilyen nevű barlang. Sűrű feny­vesben, nehezen megtalálható helyen van az ala­csony, sáros bejárat. Mindjárt utána egy jégcsepp­kövekkel teli terem következik, ahonnan folyosó indul befelé. Mintegy száz métert lehet benne elő­rehaladni különösebb nehézség nélkül, ott a járat teljesen elszűkül. De a szűk résen keresztül hideg, erős szél süvít ki, ami a legjobb jel a barlangku­tató számára. Erős huzat csak nagy barlangból áramlik.
 
Elő a vésőt, feszítővasat, kézikapát. Nekiállunk szélesíteni a repedést. Többnapi munka ez. Végre sikerül egyikünknek átpréselődnie.
- Gyertek ti is, jól járható folyosó van, tele cseppkövekkel.
A nép boldogan csúszik át. Megérte! A cseppkövekkel díszített folyosó tovább húzódik valahová, az ismeretlenbe. Előre!
 
De sajnos, nem sokáig. A mennyezet leereszke­dik, újból csak hason csúszva lehet járni, aztán újabb szűkület, amin már nem tudunk átjutni. Vé­ge volna? Az a szél ott is átkozottul fúj. Csak len­ne időnk tovább vésni... Mély sóhajok közt fordulunk vissza. Majd más­kor folytatjuk. Az új folyosó az akkoriban elhunyt barlangásztársról, a „Gábor Feri járat" nevet kapja.
Így kezdődött...
 
Sok olyan helyet ismertünk már, ahonnan fújt a szél, véstünk is, de hiába. A szikla a legtöbb he­lyen erősebb volt nálunk. Azért erről a barlangról nem mondtunk le. Két éven át járogattunk oda, s majdnem mindig sikerült valamicskével előrejutni.
 
A Gábor Feri járat végét jelentő „Lélekszorító” végül is beadta a derekát. Kemény dió volt. Több mint tízméteres szűk cső, felülről a plafon szorít, oldalról a cseppkövek. Ha nem mind a két kezed előrenyújtva indulsz, benn a kezed már nem tu­dod előrenyújtani s reménytelenül beragadsz.
 
A csőből egy sáros kis gödörbe érsz. Utána újabb, már valamivel tágasabb átbújó következik, aztán stop. Cseppkőrács.
- A mindenit! Meddig tart még ez az akadály­verseny?
Hiába, ilyen helyen csak a kitartás segít. Így hát kitartottunk.
 
Egy másik alkalommal áttörtük a cseppkőrácsot, s ketten átcsúsztak. A többiek aggódva várták őket, de jó híreket hoztak: nemsokára nagy termek következnek. Csakhogy a termek vakon végződnek. Nem lehet továbbmenni. Nagyobb légmozgás sem észlelhető. Vége. Vége?
 
Hetvenegy májusának elején, míg a társaság zöme öt napon át a Szelek Barlangját térképezte, egyik tagtársunk, Székely Marci pár „céhbelivel" újra csak a Vîrfurașt “járta”. Az egyik terem alján, bezuhant kőtömbök között keskeny, meredeken lefelé haladó járatra talált.
 
Izgatottan másznak lefelé. A cső egy széles járat párkányára viszi őket, abból egy sáros lejtőn még lejjebb lehet menni, a lejtő alján ott csobog álmaink netovábbja, a széles földalatti patak. Hurrá! Meg­van a főjárat! Magas folyosó indul mindkét irányba, hideget lehel és titkokat rejt...
De a sok eső miatt a vízállás túl magas. Karbidjuk sincs elég, hiszen erre a felfedezésre egyikük sem számított.
 
A hírre, hogy “megnyílt” a barlang, felbolydultak a kedélyek. Májusban és júniusban két csapat is járt a Vîrfurașban, s mindkettő óriási járatokról, termek­ről, omlásokról, gyönyörű cseppkőképződményekről számolt be. Aztán következett a nagy támadás. Az időpont: 1971. szeptember eleje.
 
Harmincöt tagú kutatásra éhes társaság, három­százötven kiló közös felszerelés, remek idő, színes tábori élet. Az első nap csak rendezkedtünk. A másodikban és harmadikon bejárjuk a barlang feletti felszínt s bemelegítésképpen átkutatunk egy eddig ismeretlen, ötven méter mély aknabarlangot.
 
Este a tábortűznél Éva elkapja a pufajkám szélét:
- Mit szólnál egy holnapi Vîrfurașhoz? Jössz?
- Mit szóljak? Persze hogy megyek!
Éva a júliusi csoporttal járt bent utoljára, én a májusival. Ismerjük a barlangot és tudjuk, hogy van ott mit keresni. Szólok még Fegyencnek és Dani Máriának (aki követeli, hogy “fiúsítsuk” és Daninak szólítsuk), hogy jöjjenek ők is. A cél világos: addig megyünk előre, amíg csak tudunk. Reggel magunkra rángatjuk a félig száradt sáros lyukász-rongyokat, karbidot és krumplicukrot csomagolunk egy össze­szakadt tarisznyába.
Háromnegyed óra múlva a lélekszorító előtt va­gyunk.
- Ennyi az egész? - kérdi lekicsinylően Dani. - Láttam én ennél sokkal lélekszorítóbbat is.
- Várd csak meg a végét. Majd ha visszafelé csúszol, átázott rongyokban...
Az átázásra különben nem kell sokat várni. Sima, de nyálkás sziklán csúszunk előre. A mélyedésekben meggyűlt a víz, s mindegyik pocsolyát nem lehet kike­rülni. A lelógó cseppkő-erdő alatt még az ember feje is alig fér át.
 
Egy órai hasoncsúszás után megkönnyebbülve állunk fel az első nagyobb teremben. Barlangász nó­tákat és Illés számokat énekelve rándlizunk át a kő­tömbökön, s becsúszunk a lefelé vivő csőbe.
 
Tíz perc múlva lent vagyunk a pataknál. Különös patak ez. Sima, habfehér kőteknőben folyik, olyan gyorsan, hogy egyetlen kavics sem áll meg a medré­ben. Néha ezt a vakító fehér színt - mint szőnyeg díszítése - tenyérnyi fekete sáv vágja ketté.
 
Zúgók és mélyvizek felett tornásszuk át magunkat, aztán beérünk a főjárat teremláncolatába. Itt is, ott is omlások zárják el az utat. Hatalmas bezuhant kőtömbök hevernek egymáson. A főjáratból oldalfolyosók nyílnak, amelyek később ugyancsak oda térnek vissza: a patak valamikori holtágai.
- Erre! - kiáltják társaim, s eltűnnek az oldaljáratban. Elmaradok, s egy omlásban bogarászom, mikor újra kiáltanak:
- Ide gyere, Laci, ilyet még nem láttál! – loholok a hang irányába; s tényleg tátva marad a szám. A járat tele van fantasztikusan görbült cseppkövekkel. Vakító fehérségüket a sötét háttér még jobban kiemeli.
- Ez a varázstükör - mutat elragadtatással Éva egy kis medencébe, amelynek az alja (kristályos mészkő lehet?), mint a gyémánt csillog-villog a lámpafényben.
Bámulni nincs idő. Tovább!
 
Meredek cseppkőlefolyáson kapaszkodunk fel húsz métert. Szerencsére nem csúszik. Keskeny, szűk járatba érünk, most nincs időnk alaposabban átvizsgálni. A főjáratot keressük, ide összpontosítjuk minden erőnket. Végül visszatérünk éppen oda, ahol egy sziklakapu alatt derékig érő mély gübbenőben gyűlt meg a víz.
 
Elkap a kutatás láza. Úgy érezzük, nincs akadály, amely megállítana minket.
- Ez is probléma? Gyertek csak - s már indulok is a fal mellett egy víz alatti párkányon. Az egyik csizmám megmerül, a másik, amelyik már bejövetelkor lyukas volt, most közlekedő edényt játszik: mindig olyan magasan áll benne a víz, mint a patakban. De ott tátong előttem a széles folyosó, egy ekhós szekér is elférne benne.
- Lehet továbbmenni! Jöhettek! - Itt is, ott is oldalfolyosók maradnak el. Ki törődik most velük? Rohanunk előre a főjáratban. Meddig tart még? Micsoda óriási folyosó? Aztán...
 
...A járat, amilyen széles, olyan hirtelen végződik. Egy sima fal szinte teljesen ráhajlik a víz szintjére. Ez a szifon. Szabályos, mintha egy földrajzkönyvbeli kép lenne. Megállít és lehűt bennünket. Nem tudjuk elhinni, hogy itt vége lenne a barlangnak. Ott topogunk a szifon előtt, tanácskozunk.
- Hátha valamelyik oldaljáraton meg lehet kerülni?
Visszamegyünk, mellékjáratoknál próbálkozunk. Kis patakocskák váltják őket. Szépek, járhatók, de nem vezetnek vissza a főágba. Vissza a szifonhoz. Nekikészülődöm, hogy bemásszak a patak és a sziklafal közötti résbe, de Fegyenc megelőz. Vörös körszakállát dühösen előre szegezve hasravágódik s becsusszan a fal alá. Egy csobbanás, aztán a szifonból sziklákat repesztő káromkodás szüremlik ki, aminek a lényege az, hogy egy rossz mozdulat következtében megmerült a vízben, s a szifon arrébb már járhatatlanul alacsony.
 
Visszamászik. Látom, hogy fázik, de nem szólna egy szót sem. Most, hogy Fegyenc kezes-lábasát nézzük, rájövünk arra, hogy tulajdonképpen mi is fázunk.
- Vajon ez a vég?
- Most ez. Majd visszafelé filozofálunk arról, hogyan lehetne ezen is átjutni. A felszín ide még négyórányira van...
A szifon falára felkormozzuk a nevünk kezdőbetűit és a dátumot, a lyukasabbik csizmából kiöntök egy marék sódert, aztán elindulunk visszafelé.
 
A szifontól nem messze megállok. A lámpám erősen lobog és nyüszítő hangokat ad ki. Először nem értem, hogy mi a baja, aztán rájövök: itt már ismét fúj a szél. Egy csapásra elmúlik a rosszkedvem: a barlang folytatódik. Felkapom a lámpám, és megiramodom a többiek után...