VISSZATEKINTŐ - 1968
VAN TOVÁBB!
TUDÓSÍTÁS A SZELEK BARLANGJÁBÓL


1968 május 8, Igazság

Újsághír: A kolozsvári amatőr barlangkutatók köre a legutóbbi expedíción 400 méterrel növelte a Sonkolyos melletti Szelek barlang­jának hosszát. Ilyenformán országunk leghosszabb barlangja 14101 méter - pillanatnyilag. A továbbjutás lehetősége nagy. Egyik kutató nagyon jellemzően mon­dotta: „ Úgy álltunk meg a folyosóban, mintha egy utcasarkon lettünk volna, tudtuk, hogy előttünk van még egy utca, csak nem volt időnk végig­menni rajta."

Rácsos vaskapu zárja el az avatatlanok elől a bejáratot, este tíz óra után lépünk át rajta. Április 27-én, szombaton. Kint borongós az idő, jövet megáztunk a nyitott gépkocsin; még is melege lesz az embernek a vállalkozástól… Öt nap a föld alatt! Előttünk tizennégy kilométer s ami tovább következik... Tizennégy ember, közöttük egy tudós és két gyergyói vendég barlangkutató. Az út célja: mielőbb eljutni az ismert végponti táborhelyre, azután tovább, az ismeretlen felé, amíg emberileg lehetséges. lnduláskor a sonkolyosi menedékházban csoportokra osztanak, az első öt ember indul előbb, fél óra után pedig az expedíció zöme, néhányan meg várják Moravek Lacit, a tordai gépészmérnököt, aki későbbi vonattal érkezik. Tíz után lépünk a barlangba az első csoporttal. Csoporttagok: dr. Coman Dan, a kolozsvári Emil Racoviţă barlangkutató intézet vezetője, Bányai Károly, a bácsi Műmalom technikusa (ő vezeti a csoportot), Fábián Sándor, a Clujana mechanikusa, Szilágyi Árpád, az Unirea Gépgyár gépészmérnöke és e sorok írója.

Húsz perc után érjük el az első kutyaszorítót (kifelé jövet ezt a szakaszt Bagaméri Béla, a barlang felfedezője Gályarabok folyosójának nevezte el: a mennyezet hirtelen a víz fölé ereszkedik, a parton csak annyi a hely, hogy az ember egyik könyökével oda támaszkodhat, a másik kézzel kell fogni a hátizsákot. A gumicsizmák megmerülnek. Az egyik láb hátrébb marad, ezzel taszítjuk magunkat előre harminc méteres üregben. Fél úton még látszik Karcsi karbidlámpájának fénye, egyre oldalabbról pislákol, aztán elvész a reménytelen, örök föld alatti sötétségben... Az ember nyitott szájjal habzsolja a levegőt, amelyből mintha kifogyott volna az oxigén, remeg a gyomor, roggyan a térd s patakzik a hideg veríték. A nedves sziklafal most úgy hűsít, mint egy simogatás; aztán hátul feltűnik egy szentjánosbogár: a professzor lámpafénye!

Az első emeleti feljárónál már dr. Coman mögött haladok, lenyújtja a kezét s átveszi a lámpámat, hogy ne akadályozzon a kapaszkodásban. Fent ontjuk magunkból a gőzt s valahogy elrebegem, hogy „Köszönöm, professzor elvtárs".

Összenéznek, elmosolyodik.

- Jegyezd meg magadnak - mondja -, hogy itt nincs sem professzor elvtárs, sem mérnök úr, sem köszönöm, sem pardon! Itt csak menni kell... és kibírni..., s a gyengülőknek kezet nyújtani... És csak Karcsi van, Sanyi, Feri, Dani... Legfentebb Dani bátyám!


VÖRÖS KÉRDŐJELEK NYOMÁBAN

Éjféltájt pokoli szomjúság gyötör. A megerőltetéstől rendkívül nagy a vízveszteség s már az első emeleti járatban vagyunk. Itt minden szikkadt, málladozó, helyenként borotvaéles dolomit- és mészkőkristályok meredeznek elő a falból. Mindent belep valami finom, agyagos barlangi por. Az első oázisig - azt mondják a fiúk - még vagy másfél órát kell menetelnünk.

A professzor a szusszantóknál rövid anekdotákat és igaz történeteket mesél barlangászokról (lyukászokról, ahogyan ők nevezik magukat).

Fél egy után elérjük az első oázist. Valahonnan, nagyon fentről, a föld színéről szivárog át a víz, ki tudja, meddig vándorol, amíg eljut eddig a sárgás fenekű, csodálatos értékű kis pocsolyáig, amelyből meríteni lehet pohárral és inni, utána pedig az ember jóérzéssel letörüli a szája széléről az agyagot. Nincs ízesebb a barlangi víznél!

A szusszanónál ismét a professzor beszél. Racoviţă tanítványa, majd tanársegéde volt, most művének folytatója, külföldön is ismert, megbecsült bioszpeológus.

- ... Racoviţă egy térképet adott a kezembe, amelyen megjelölték az ismert barlangokat. Ott, ahol barlang jelenlétét lehetett sejteni, kérdőjelek voltak, Azt mondta nekem, hogy „Íme, az, ismert barlangok, a piros kérdőjelek pedig a tieid!" Azóta járok a piros kérdőjelek után...

A jegyzetfüzetemben egy agyagfoltos ujjlenyomat alatt ez áll: „Lejáró a vizes-járati nagyterembe 1968 április 28.-án 2:45 órakor." Valamikor, talán évezredekkel ezelőtt a barlangot szülő patak gyengébb talajra talált, átfúrta a kőzetet s emeletnyivel alacsonyabban új járatot vájt magának. A két emelet közötti rész valószínűleg nem bírta ki a földmozgást és egy helyen összeomlott.

Lemászunk a zsombolyon (ahol a víz átfúrta a talajt) s Szilágyival megállunk egy terem előtt, hogy a tizenöt méteres szakadékon leeresszük a csomagokat a terembe. Bányai és Fábián Sanyi előre kúsznak, kerülővel lejutnak a terembe.

Itt érnek be az utánunk jövők: a Bagaméri-csoport, sőt, amíg a kötélpályával bíbelődünk, a Moravekre várakozók is megérkeztek. Mire leérnek a csomagok, már megalakul egy roham-csoport, amely elszakad a tömegtől s igyekszik előttünk eljutni a táborhelyre, hogy kipihenhessék magukat s alvás után indulhassanak – felfedező útra!

- Smirgli következik... - mondja Egri Laci.

Ugyanaz, mint a Gályarabok folyosója, csak szűkebb, a mennyezetén és az alján millió éles szemcse, amelyek hol a támaszkodó jobb könyökbe, hol az egyensúlyt és a zsákot tartó bal kézbe mélyednek, ledörzsölik a térdről a bőrt (itt már hiányzott a kezeslábasom egyik szára, felakasztottam az egyik kiálló sziklára s hátra hagytam Béla bácsinak egy pár sor kíséretében: "Otthon kényelmesebb volt!..."

Nézem az órát. Hat negyvenöt, vasárnap reggel...

Kilenc órája úton vagyunk.


TIZENNYOLC ÓRA UTÁN

Kőműves Emil vezet. Rövid szusszanó után vasárnap délben úgy fél egy körül készülünk a nagy diaklázis megmászására. Lehet vagy negyven méter, alig-dőlt sziklafal, akkora kiugrásokkal, amekkorába öt ujj épp megkapaszkodhat. Az üregben, amelyen fel kell kapaszkodni, két ember nem fér el egymás mellett, a csomagokat is csak átpasszírozzuk a nyílásokon, egy-egy üregben összegyűjtjük s úgy adogatjuk tovább kézről-kézre. A diaklázis előtt beáll az emberlánc adogatásra. Úgy jön ki a lépés, hogy Tomor Zolival, a „fiskálissal" (az egyik gyergyói) mintegy hét méteres egyenes mészkőfal felső részén kell állnunk, a gumicsizma spiccén, jobb kézzel kapaszkodva, hogy ballal vegyük s adjuk tovább a csomagokat. Már beálltunk, amikor fentről leszól Vlad Paul, hogy a vezető Emil, és Egri Laci előre mentek a Nagy Omlásterembe kötélért, mert anélkül itt képtelenség biztonságosan feljutni...

Tomor Zoli egy órai várakozás után csendesen átszól:

- Vigyázz, le ne koppanjon a szemed! Én is alig bírom visszatartani...

Lent türelmetlenkednek, mert fáznak. A ruhák tele vízzel: a levegő nedvességtartalma itt csaknem százszázalékos, azonkívül a smirgliben mindenki vett egy lábvizet. Béla bácsi kiadja az ukázt: megmászni a zsombolyt, különben elgémberedünk! Paul vezet, utána Krámer Tamás másodéves geológia szakos (jó kis tanulmányút!), alattam Zoli, majd Garai Pista, a másik gyergyói vendég, végül a professzor és Béla bácsi zárja a menetet. Becslések szerint lehet vagy negyven méter a szakadék, amelyben igyekszünk felfelé jutni, hogy elérjük a Nagy Omlástermet. Mert Emilék nem jönnek... Béla bácsi aggódik, valaki elkáromkodja magát, még csak az hiányzik, hogy valamelyiküknek baja történjen...

Már egy órája kapaszkodunk, adogatjuk a csomagokat, amikor Paultól Tamáson át hozzám jut a hír. Továbbítom: - Visszajöttek Emilék!

Laci az omlásteremben maradt, amikor látták, hogy nincs kötél! Emilnek megfeszített iramban előre kellett mennie egészen a táborhelyig, ahová már megérkezett a rohamcsoport s onnan kérni segítséget. Azok már aludtak a táborban... Moravek Laci fogta a kötelet s felállt. Erre a többiek is mind. És visszajött utánunk Fábián Sanyi, Szilágyi Árpi és Bányai Karcsi is!

A Nagy Omlásteremben már kötélbiztosítékkal ereszt le Moravek Laci, az aljában pedig Karcsi áll hosszú, szétvetett lábakkal, a szakadék szélén, amelynek az aljára nem jut el a lámpafény s a kötél végén lógó embert a biztonságos sziklafal felé lendíti. A szakadék s az ereszkedő ember között áll. Nincs erő csodálkozni azon, ahogyan áll! És mosolyog…

Az utolsó smirgli után a hátizsákok inkább rongyhalmazok, a nadrágok is, kivillannak az agyagos térdek; ülepek, könyökök… Az új táborban (csak valamivel jutottunk tovább legutóbb) kevés a hely ezért ötven méterrel elébb, egy üregben rakjuk le a zsákokat 1968 április 28.-án, vasárnap délután negyed ötkor, tizennyolc órás szakadatlan menetelés után.

Megérkeztünk!


MÉSZKŐBE VÉSETT NEVEK

Hétfőn délelőtt cédulát kapunk az új táborhelyen a rohamcsapattól: „Elindultunk a végpont felé. B., M., F., Sz." Fél kettő körül Csoltkó Lajcsi felajánlja, hogy feltölti a lámpámat, de már nincs rá szükség. Ő, Vlad Pali és Kerekes Emil kiválik a főcsoportból, hogy feltárják a Tejpatak által kivájt mellékjáratot (valószínű, hogy a fölöttünk valahol elhelyezkedő agyagbányában helyenként előforduló fehér agyag festi tejszínűre a vizet, innen a neve). A professzor vízpróbát vesz, barlangi lények után kutat, csodálja a meandereket, ismeretterjesztő előadást rögtönöz erről a ritkaságról. Kilenc szintet számolok össze (a pataknak egykori medrei!), mindenik évezredeket jelent!

Negyed ötkor találkozunk a csoporttal, visszafelé jönnek.

- Hurrá! Hurrá! Hurrá!

- Meddig jutottatok el? - ront Fábiánnak Béla bácsi.

- Azt hiszem, nincs tovább - Mondja Sanyi. - Egy omlás bezárta az utat, a patak elszűkül, mellékjáratot nem kaptunk.

- Mekkora az új szakasz?

- Most mérjük... Gondolom, úgy... egy kilométer.

- Óriási! - lelkesedik a professzor, - Fiúk, ez óriási! - és reszket a keze, amint törülgeti besározódott szemüvegét.

Pontosan egy óra múlva Egrivel, Pistával és Béla bácsival bekúszunk a nyíláson, amelynek omladékos végében a lehasadt sziklán, ami elzárja az utat, kormozott mészkőbe ezt vésték: Kolozsvári amatőr barlangkutatók köre 1968.IV.29. Feltárta: Bányai K., Fábián S., Szilágyi Á., Moravek L.

Közben a professzor golyóstollával a következőket írja egy jegyzetfüzet sáros lapjára: „A második csoport tagjai Dr. Coman Dan, Bagaméri Béla, Tomor Zoltán, Garai István, Orbán Ferenc, Kramer Tamás és Egri László az élcsoporttal egyazon napon elérte a barlang végpontját. Melegen köszöntöm a Kolozsvári amatőr barlangkutatók körének minden tagját rendkívüli teljesítményeikért és a jövőre újabb, nagy sikereket kívánok mindannyiuknak Dr. Coman Dan, a kolozsvári Emil Racoviţă Barlangkutató Intézet vezetője".

A cédulát beteszi egy üveg palackba, amely örökre itt marad.

Percekig csend van. Mély, barlangi csend.

Aztán Egri Laci maradék erejével feltornássza egyik lábát az oldalfalra, hogy csizmájából kicsorogjon a víz...

Mire visszaérünk a táborhelyre, már kedd van, éjfél után.


ÚJRA TOVÁBB

Vacogok a hálózsákban. Most már nem lehet tudni, nappal van-e, éjjel?

- Fázol? - ez Egri hangja. Ad egy száraz melegítőt.

- Emilék még nem jöttek vissza...

Nézem az órám a pislákoló fénynél. Megállt.

Virrasztunk. Vagy ki tudja...

Fölöttünk megvilágosodik a szikla, egy lámpa fénye imbolyog a táborhely felé. Vlad Pali!

- Van tovább! – ezzel köszönt.

A Tejpatak ahová indultak, bezárult. Amikor kijöttek onnan, elindultak a végponthoz. Aztán visszafelé vagy tíz méterre Pali geológuskalapáccsal átvert egy cseppkőrácsot; onnan egy üregbe jutott, amely járatban folytatódik! Mentek kilencvenöt métert, tovább szerszámok nélkül nem lehet. Visszafelé szóltak Moravekéknek, s a rohamcsoport azóta már el is indult megkísérelni a továbbjutást!

Nyugtalan reggelizés, nékünk már visszafele kell indulnunk, mert közel egy nap az út a felszínig... De hátha nekik sikerül! Valamivel el kell terelnem a figyelmemet, hát feljegyzem Csoltkó Laji reggelijét: paszulykonzerv, koncentrált tej, paradicsompaszta hagymával, nyomtatéknak hecserlidzsem.

A mi csoportunk feladata: visszamenni a Díszteremig, ott átvágni a labirintusba s felkutatni az ismeretlen járatokat. Utána alvás, majd indulás kifelé:

Két pontosan lemért barlangrész között nézem az órát: száz méteres óránkénti sebességgel haladunk visszafelé.


AHOVA EMBER NEM TETTE A LÁBÁT


Útban ér Május Elseje. Megállunk pihenni, egymást támasztjuk, amíg mindenki lehámozza magáról a hátizsákot. Itt ez a legünnepibb pillanat. Azután tovább, lemaradás nincs, félre lépni nem lehet, aki megsérül, s nem folytathatja az utat, annak itt kell maradnia, amíg avatott segítség érkezik… Kilenc óra körül (este) a labirintusban járunk, meanderek között. A professzor (sár ragadt a szakállába, mintha szemmel láthatóan mélyülnének a ráncai, szemüvege mögött szinte lázasan csillog a tekintete) felkiált:

- Ez grandiózus! Világritkaság! Jegyezd fel, ezek a meanderek világritkaság! Nézd azt a modern architektonikát... Hát lehet ezt embernek utánozni!...

... Később, kint a felszínen a csoport egyhangúlag megszavazta, hogy a szpeológia megteremtője születésének idei századik évfordulója alkalmából ezt a részt az Emil Racoviţă Nagy Meanderrendszernek nevezik! Szpeológiai ritkaság. Iskolapéldája annak, hogyan alakul ki a barlang, ha úgy tetszik, szpeológiai múzeum.

Aztán ismeretlen részeken járunk, ahová a barlang létezésének évezredei (vagy milliói?) alatt ember nem tette a lábát. A fiúk szólnak, menjek előre, legyek az első...

Most, hogy e sorokat írom, százhat órás földalatti tartózkodás után tudom felmérni: életemben kevés hasonló megtiszteltetés ért!

Másodikán reggel ötkor levél vár az elágazásnál: „Elindultunk kifelé a barlangból, visszük dr. Coman csomagját. Könnyű kimenetelt!"

A Vlad Pali folyosóján nem lehetett tovább menni az omladéktól. Hat órát dolgozott itt a rohamcsoport, kivájtak vagy három tonna törmeléket, de mindig újabb omlik a helyébe. De a barlangnak nincs vége! Csak tovább kell menni, amíg emberileg lehetséges, tovább a szél és a patak folyásának irányába, vasrúddal, kalapáccsal, tíz körömmel, s ami még akad az emberben. Mert az emberi teljesítőképesség határtalan! Amilyennek ez a barlang tűnik... Amelynek az ismert hossza most már 15238 méter! Egyelőre!

A megviselt jegyzetfüzet végén ez áll: „Kiérkezés: valami rettentően zöld. A fák. Rigófütty (milyen kellemes giccs). Fényképezés a bejáratnál, nézzük egymás szennyes, szakállas, sápadt arcát. Egyszer csak elkezd jódlizni a maholnap ötvenéves professzor. A Kőrös mellől válasz érkezik."

Mondják, hogy idekint eső esett…

Orbán Ferenc



NEM VAGYUNK VERT CSAPAT

1968 július 5, Igazság

Egész héten kémleltük az eget, olvastuk az időjárás-jelentéseket; Bagaméri a szerdai gyűlésen megtiltotta, hogy kockáztassunk.
- Ha esik - mondta - a barlangban hirtelen megnőhet a vízállás, elzárja a szifont s bennrekedhettek. Esőben nincs indulás.

Szombaton éjszaka újabb vállalkozásra készült a kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Körének egy csoportja a Szelek barlangjában. A bejárattól mintegy ötszáz méterre elszűkül a vizesjárat: a barlangi patak vize éppen-csak kifér a sziklafal alatt. A csipkés sziklamennyezet helyenként éri a víz szintjét... Ez a szifon!

Az utána következő részt senki se ismeri. Mondják, hogy régebben valakik átúsztak a szifon alatt, egy terembe értek, de tovább nem jutottak. Fáztak fürdőnadrágban (a hőmérséklet 8 fok, s a víz is alig lehet több 5 fokosnál)... A szifonzárta rész fölött, az emeleti járatban sokat kutattak, próbáltak lejutni fentről. Nem sikerült. Lentről könnyebb észrevenni a feljárót, ha egyáltalán van... S ha nincs, el kell jutni a másik szifonig, amely túlról zárja el ezt a részt. Ez volt a terv...

Szombaton aztán kezdett borulni. A szifon előtt mintegy tíz négyzetméteres tó zárja el a továbbjutást, itt vetkőztünk fürdőnadrágra. Eddig kísért a csoport. Amíg nylonba csomagoltuk a ruhákat, folyt a heccelődés.
- Reumátok van? - kérdezte Varga Alfonz. - Mert most lesz!

Talán Boér Ilonka, de lehet, hogy más, kulacsban kávét nyújtott, hogy melegítsen. Jéghideg volt... Elvették tőlünk a fölösleges csomagokat. Néhányan itt maradnak, minden eshetőségre készen, a csoport nagy része pedig Dimoftache mérnök vezetésével visszamegy fényképezni. A mérnök még elsütött néhányat mindig kéznél levő vicceiből, útravalóul, hogy melegítsen, aztán belegázoltunk a vízbe... Legelöl Bányai Károly, ruhástól, mert azt tartja, hogy csak addig nehéz, míg az öltözék átvizesedik, utána felhevül a test melegétől. (Nem volt igaza...)

Szétszóródtunk látótávolságra. Szilágyi Árpi leghátul maradt, hogy biztosítson. Ő közvetítette a kintmaradók kérését: szóljunk, amikor túljutottunk. Árpi előtt, Székely István merült le és várta amíg Bányaival eltűnünk a patak fölötti sziklarésben.

Június 30-án hajnali négy órakor Bányai elsőként túljutott a szifonon. Hátraszólt, hogy közvetítsük.

...A kör tagjainak nagy része nem várt sokat a vállalkozástól. Egyesek egyenesen céltalannak minősítették. Értelmetlennek és fölösleges energiapocsékolásnak. Bányai válaszként egyszerűen érvelt: ott még nem jártunk...!

Nyakig vízben, magunk előtt toljuk a lebegő nylon csomagokat. Másik kézben a karbid lámpa, a sisakokban óra, cigaretta, gyufa. Csak annyi hely, hogy a fejünk átfér a víz szintje és a mennyezet között... Nem fázunk! Itt már elkapja az embert az ismeretlen varázsa... tovább... bennebb... előre! Hátha valami csodával vár a föld méhe, ez a mozdulatlanságba dermedt világ!...

Az első meglepetés: Bányai nem jutott át a szifonon, csak azt hitte. Újabb szorító következik, itt elmerülnek a sisakok is... Már nem érdemes visszaszólni, eszünkbe se jut. Elszakadunk a kintlevőktől, s megkezdi rövid, kétórás, külön életét ebben az ismeretlen világban ez a négytagú kis "társadalom", amelyben sajátos törvények érvényesülnek; a legfontosabb az, hogy hová lépsz, ne szakadj el a társaidtól, nyisd ki a szemed.

Túl a föld alatti tónak partja van. Homokos-kavicsos, beleragadnak a meztelen lábak. Minden nedves, csepeg a mennyezet, a falakon síkos agyagréteg. Ki lehet egyenesedni. Nézelődünk. Sok a kürtő, reméljük, hogy valamelyiken fel lehet jutni az emeleti járatba. Mekkora hecc lenne feljutni és hátulról megközelíteni a ránk várakozókat!

Bányai ismét lemerül a vízbe. A patak folyásirányában próbál előre jutni. Gőzölög rajta a ruha, s a kis terem, amelyben megszusszanunk, megtelik párával. Árpi nyugodt mozdulattal körbevilágít, Székely Pista latolgatja esélyeinket:
- Ha Karcsi átjut, akkor szerencsénk volt. Ha nem... Megpróbálhatunk feljutni valamelyik kürtőn.
Karcsi vacogva tér vissza.
- Azt hiszem teljesen zárt szifonba ütköztünk - mondja. - Nézzétek meg ti is...

A bolthajtásos mennyezet fokozatosan víz alá merül. Előre hajtott lábakkal, szinte hanyatt fekve betapogatunk a szikla alá: menedékesen zárul... legfennebb búváröltözékkel lehet megpróbálni a továbbjutást. Mire kikecmergünk a vízből, már a bal oldali fal mögül kiállt Karcsi: - Erre gyertek! Itt van egy mellékjárat...

Térdig merülünk az agyagba, amolyan víznyelő-gyanús a talaj. Vagy tíz méter után kicsi, de magas mennyezetű terembe érünk, amelyben mindenünnen szivárog a víz. Valószínű, hogy esőzéskor feltelik ez a szűk járat. A terem kürtőben végződik, Bányai hiába próbálja a feljutást, minden mállik, törik, nincs fogása...

Visszatértünk a "táborhelyre", cseppet sem virágos hangulatban. Kezdünk fázni. Rágyújtunk. Aztán Bányai majd Szilágyi próbálkozik feljutni a kürtőkön. Nem lehet, elszűkülnek. Csak a víznek van járása, amely esőzésekkor bezúdul ide...

Közben eltelt másfél óra. Időnk van, úgy egyeztünk meg, hogy nyolc óra utánunk egy másik csoport, ha addig nem jelentkezünk. Karcsi remeg, mi magunkra terítettük a száraz inget. Nem jön, hogy vissza induljunk... Kint be kell ismerni, hogy azoknak volt igazuk, akik értelmetlennek látták...

Bányai nagy gonddal a falra kormozza a kör nevének kezdőbetűit s a dátumot, aztán szedelőzködünk...
- ...még azt is, aki ezt a barlangot kitalálta, hogy nem volt jobb dolga!...
Öltözünk, kint.
Bányai, talán, hogy ne fázzon, énekel. Egyenként beszállunk. Szép, melankolikus dal, amit az ember akkor énekel, ha vigasztalni akarja magát, csendesen, s megilletődik tőle...

Aztán Karcsi krumplicukrot osztogat. Borzalmasan karbidízű! Még sistereg is az ember szájában...
- Nehogy rágyújts! - figyelmeztet Szilágyi. - Nyomban felrobbansz.

Feloldódik a hangulat: kiderül, hogy a víz nem is volt olyan hideg, s a vállalkozás sem olyan értelmetlen, mégis csak megtettünk vagy ötven-hatvan métert olyan helyen, ahol előttünk senki sem járt.

Amikor találkozunk a többiekkel, már nem vagyunk vert csapat!

Orbán Ferenc



TALÁLKOZUNK A SZELEK BEJÁRATÁNÁL

1968 július 21, Igazság

Három megye amatőr barlangkutatói találkoztak szombaton éjszaka a Szelek barlangjának bejárata előtt. Az ország leghosszabb barlangjának feltárói, a kolozsváriak látták vendégül a néhány héttel ezelőtt megalakult nagyváradi amatőr barlangkutatók körének néhány tagját s a marosvásárhelyi kollégákat.

Éjfél után Bagaméri Béla vezetésével előre indult a vásárhelyiekből és váradiakból összeállított csoport, hogy a Május 1. járat egyik ismeretlen zsombolyában megkíséreljék a leereszkedést. Egyben kötéllétrákat szereltek fel a nehezebben járható helyeken, előkészítették az utat a később induló csoportok számára.

A fényképész-csoport éjszaka két órakor lépte át a bejáratot.

A váradiakat meg lehet ismerni sajátos beszédjükről, nyújtják a magánhangzókat:
- Nem azzal, eédesapáám... Ballal!... Melyik a bal lábad?... Szeéna!... Kapaszkodhatsz!

Az egyik váradi fiúnak rossz a lámpája, egész úton azzal bíbelődik. Többször berobban a karbidégő, ilyenkor aztán zamatosan cifrázza.
Erre is jó ez az út, meg kell tanulni: a barlangkutató kenyere a lámpa!

Bánya Károly vezeti a csoportot, elöl halad, még azt is diktálja, hogy hová kell lépni. A bejáratnál még nem volt csomagja, két óra menetelés után már hátizsákot cipel.
- Azt honnan szerezted?
- Összeszedtem a fényképezőgépeket - mondja. Kár lenne eltörni...

Néhány nő is bemerészkedett a barlangba. Az első, mintegy hat-nyolc méteres sziklafalnál még méregették a kötéllétrát:
- Itt kell felmenni?!...
A negyediknél már akadtak olyanok is, akik visszautasították a kötélbiztosítást.

Mintegy négy órás menetelés után, kora reggel a járat kiszélesedett, terembe értünk, amely kárpótolta az asszonyokat is a fáradtságos útért... Ritka-szép cseppkőképződmények fogadtak a terem közepén. Valaki bevilágított egy képződmény üregébe. Olyan volt mintha csipkefüggöny mögül szűrődne elő a fény.

Kis ideig csendesen ültünk. Fentről, valahonnan a mennyezetből csepegett a víz: végezte évezredes munkáját, továbbb építette a cseppkőpalotát... Aztán villantak a magnéziumbombák.

Már visszafelé jövet ért be Bagaméri csoportja. Megrohanták:
- Sikerült?... Lejutottatok?
- Vagy nyolcvan métert haladtunk lefele, aztán kifogytunk létrából, kötélből...- mondja Béla. Nem csüggedt, közel harminc éve megszokta, hogy a föld mélye nem tárulkozik fel egykönnyen az ember előtt. Türelem kell. Kitartás.

Vasárnap dél felé érünk a felszínre. Valahonnan előkerül egy kis konyakos üveg s koccintunk Szilágyi Árpi és felesége, Annamária hetedik házassági évfordulóján:
- Örömöt, boldogságot!

Orbán Ferenc