VISSZATEKINTŐ - 1967
A KOCKÁZAT NAPJAI

1967 Április 24

Befogadnak

Tizenegy évvel ezelőtt Bodea Dumitru sonkolyosi bányász elmondotta Bagaméri Béla mérnöknek, hogy van a Körös-kanyar közelében egy sziklahasadék, s „állandó erős szél fúj onnan..." Ez a Szelek barlangjának születésnapja: 1957 április 6.

Az 1960-ban írt Bagaméri-Coman-Tóth : Szelek barlangja című könyvben olvasom: ..."már 4260 méternyit bejártunk az örök éjszaka csodálatos szépségű birodalmából..." Hír jelent meg az Előre idei, április 21-ik számában: "... országunk leghosszabb barlangja 14151 méter - Pillanatnyilag... A továbbjutási lehetőségek nagyok... Úgy álltunk meg a folyosóban, mintha egy utcasarkon lettünk volna, tudtuk hogy előttünk van még egy utca csak nem volt időnk végigmenni rajta".

A Szelek barlangja az eltelt tizenegy esztendő alatt az ország leghosszabb barlangja lett. Továbbá az újság beszámol arról is, hogy május elseje körül a kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Köre expedíciót indít, amely megkísérli a továbbjutást!... Aznap felhívom Kovács Fricit, a barlangkutatók körének egyik vezetőjét:
- Bevesztek?
- Örömmel - mondja. - Tudod, mi az a barlang?
Egyszer már jártam a Tordai Hasadékban egy négyméteres lyukban, amire azt mondták hogy barlang. Különben az, amit a barlangról elképzeltem inkább hasonlított a vasúti alagúthoz.
- Hogyne - mondtam -, sejtem...
- Egészséges vagy?
- Tudtommal.
- Gyere fel szerdán a Kolozsvári Munkás Sport Klubba. Ott tartjuk az indulás előtti utolsó megbeszélést - mondta Frici. - Beajánllak...

Szerdán este észre sem akartak venni. Varga Alfonz kesergett, mert nem engedik el a gyárból, Fábián Sanyi simogatta direkt erre az alkalomra növesztett szakállát. Bányai Károly papír után kotorász, hogy, összeírja a részvevőket.
- Ki az aki biztosan jöhet? - kérdezi.
Kovács Frici bemondja a nevem. Ebben a pillanatban nem sok bizalom árad felém a tekintetekből...
- Nem szanatóriumba megyünk – figyelmeztet Szilágyi Árpi. Bányai udvariasan rám mosolyog, de nem írja a nevem (azt hiszem, soha senkit nem bántott még meg). Valami olyasmit mondok, hogy tisztában vagyok a vállalkozás nehézségeivel, gondolkoztam a dolgon és szeretném, ha bevennének. Igyekszem majd mindent elkövetni, hogy ne érezzenek tehernek...
- Fel kell írni azt a nevet - mondja csendesen Fábián.
- Hát akkor... - kezdi Bányai, és még egyszer körülnéz, van-e valakinek ellenvetése. Felír.
Ekkor érkezik Bagaméri Béla, a kör vezetője, akit (később tudtam meg) Frici már előre megdolgozott.
- Fiúk - kezdi. - Erőltetett ütemben el kell érnünk az ismert végpontot. A számításom szerint, tizennégy órai menetelés, legfentebb tíz perces pihenőkkel. Lemaradás nincs, nyavalygás nincs, aki úgy gondolja, hogy nem bírja ki, most szóljon. Ne feledjétek: ennél jelentősebb nagyobb vállalkozásunk nem volt! Még vissza lehet lépni, senki sem haragszik meg érte. (Ez nekem szól!) Csak azért, ha út közben folyik el!

Bányai összeszámolja a neveket: tizenhárom tag, plusz dr. Coman Dan, az Emil Racoviță Barlangkutató Intézet vezetője, aki telefonon, jelentette be jövetelét - összesen tizennégy ember.
- Megalakult az expedíció - jelenti ki Bányai, a kör titkára.
Ettől kezdve nem akart telni az idő... Éjszaka sötét üregekben bujkálok, nappal a szerkesztőségben szédelgek, nem megy a munka, mindegyre telefonálok valamelyik fiúnak: mit szereztem be s még mire lenne szükségem... Frici feldiktálta: mindent nejlonzacskóba csomagolni! Melegítő, váltás fehérnemű, nejlon-zsák a fekhely alá, hálózsák, bányászsisak, karbidlámpa, gumicsizma, hátizsák, két gyapjústucni. A kezeslábast, amelyet felül kell hordanom, a barlang melletti menedékházban találom. Kaja: szalonna, kondenzált tej, sok édesség (krumplicukor, csokoládé, kockacukor, vaj, C-vitamin, B-komplex, néhány citrom, főtt sonka, pár konzerv, napi negyven deka kenyér. Lehetőleg mellőzni a vízigényes ételeket (például a hagymát!).
- Törülközőt, szappant, fogpasztát s kefét? - kérdeztem, mire kitör a röhögés.
- Kispárnát és sámlit - mondja Frici - hogy felérd a sziklapárkányt!...
Befogadtak.

A kölcsönzőben csak hálózsákot kaptam, a többi holmit főleg Fricitől. S a kollégák dobták össze. Rendkívül jólesett a lelkesedés, amellyel támogatták a vállalkozást: a föld alatt, nehéz helyzetekben sokszor eszembe jutott a fiúk bizalma s ez erőt ad az embernek. Csütörtökön értesített Kovács: megváltozott a terv, május elseje helyett indulás 27-én, szombaton délután 5-kor, a Barlangkutató Intézet elől... Meg kellett gyorsítani az előkészületeket. Felhívom a feleségem s elmondom, hogy öt napra készülünk a föld alá, oda kaja kell, meg minden, "légy szíves, vegyél..."
- Ne is folytasd! - mondja. - Én ebben az őrültségben nem leszek bűnrészes!

Nincs pardon

Kapusnál ver az eső a nyitott teherautóban. Réven besötétedünk, háromnegyed kilenckor megérkezünk a sonkolyosi menedékházba. Mihai bácsi fogadja a társaságot, a gondnok mindenkivel tegeződik. Tizenegy éve jár ide a csoport, vallatni a föld mélyét, ahonnan télen meleg, nyáron hideg szél fúj, itt hűsölnek és melegednek a pásztorok. Jól beeszünk, hogy legyen erőnk az útra. Valahol, még Bánffihunyad környékén hallottam, hogy csoportokra oszlunk: az első félórás előnnyel indul, hogy kötélpályát készítsen a Nagyteremben, amelyen majd leengedhetjük a csomagokat. Középen indul a nép zöme, ketten pedig megvárják Moravek Lacit, az aranyosgyéresi gépészmérnököt, aki későbbi vonattal érkezik.

Az első csoporttal indul : Bányai (a csoport vezetője), dr. Coman Dan biospeológus, Fábián és Szilágyi Árpi.
- Veletek mennék... - mondom Bányainak.
Árpi magyarázni kezdi, hogy ez rohamcsoport, nagy időelőnyre kell szert tennie, mert legalább egy óra, amíg elkészítik a kötélpályát és a csomagokat leeresztik.
- Jöhet - mondja Sanyi.
Talán ő a legcsendesebb ebben a csoportban. Időnként hosszabban méregeti az embert, keveset kérdez, tőmondatokban beszél, halkan, de akkor oda kell figyelni. Bagaméri is beleegyezik, hogy az első csoporttal induljak. Rövid beszédet mond:
- Piát kint hagyni! A fölösleges holmik itt maradnak a menedékházban, két szoba rendelkezésünkre áll. Karbidot, száraz holmit vigyetek! Most pedig gyújtsátok meg a lámpákat...
Először látok közelről karbidlámpát. Méregetem a fényes kis szerszámot, mellettem Fábián Sanyi.
- Hagyd csak - mondja s elveszi. Karbidot tesz bele, megtölti vízzel a tartályt s máris lobban a fehéres fény. Pislákol egy darabig, aztán elalszik.
Bányai kiveszi a kezemből.
- Fogd az enyémet - s nyújtja a vadonatúj lámpát. Kezében percek alatt éled fel ismét a láng.
A fiúk szerencsét kívánnak s állnak a menedékház tornácán, amíg belépünk a sűrű sötétségbe...

Koromsötét éjszaka mászunk fel egy kapaszkodón, hogy aztán leereszkedjünk a barlang bejáratához. Megered az eső is, csak szemerkél, permetezi az arcokat és síkossá teszi az agyagot a gumicsizma alatt. Egyszerre megrebbennek a lámpafények s szembecsap a hideg légáramlat. Előttünk vasrácsos kapu, mögötte tábla, felirattal: Szelek barlangja.
Bányai kinyitja a lelakatolt vasajtót.
- Indulhatunk?
Csend. Nézem az órát, tíz múlt néhány perccel, amikor átlépjük a bejáratot.
- Nézz vissza - mondja Árpi.
Mögöttünk semmi. Azért a bejárat előtt a sötétség függönyén áttetszik egy fa árnyéka: valamivel sötétebb folt a sötétben... Messze, egy felhőcsipke mellett pislákoló pont olyan, mint a távolba vesző karbidlámpa lángja. Indulunk.

Előre kell nézni. A lábunk elé, a patak mentén kitaposott agyagos, nedves ösvényre, amely síkos, mindegyre kicsúszik a láb alól; meg kell szokni a hátizsákot, s egyensúlyozni a szűk járatban. Előttem Karcsi, hátul a professzor, Sanyi és a menet végén Árpi. Igyekszünk lépést tartani Bányaival. Hosszú lábait egyenletesen emelgeti, időnként belegázol a föld alatti patak vizébe, hogy kikerülje a kapaszkodót. Minden lépése kiszámított. Ők már ismernek minden helyet, tudják, hol kell megkerülni a gübbenőket a parti sziklán. Néha eltűnik az előttünk világító lámpa fénye, s kanyar után felvillan, egyre távolabbról világít... Tizenegy óra körül érjük el az első kutyaszorítót...

Hirtelen ellaposodik a járat, a mennyezeti mészkőfal közvetlenül a patak vizének szintje fölött húzódik tovább. Karcsi már bent jár: bal kezében a lámpa, könyökkel húzza magát előre, jobb kézzel a mennyezetet tartja, hogy megőrizze az egyensúlyát. Jobb lába a vízben, azzal segíti előre magát, bal térdére támaszkodik, minden „lépés" után újra maga alá kínozza.

A mennyezeti sziklatömb mintegy harminc méteren szorítja az embert, a vége felé már úgy érzem, mintha a párás levegőből kifogyott volna az oxigén. Könyökön, térden szakad a rongy, szerencsére az alsó ruhát még védi az Árpitól kölcsönzött kezeslábas. Végre, fel lehet egyenesedni. Ontjuk magunkból a párát.
- Hogy tetszik? - szól vissza Karcsi. Ö már kipihente magát.
Nincs levegő a beszédre. Visszafelé jövet ezt a részt Bagaméri a Gályarabok Folyosójának nevezte el. S még hány ehhez hasonló volt!
- Rosszul vagy? - kérdezi Sanyi.
- Dehogy... - mondom s leszakítom a kezeslábas elrongyolódott jobb szárát. Sanyi segít, bicskával. A nadrágszárat szembetűnő helyre akasztom egy sziklára s mellékelek Bélának egy kis cédulát : „Otthon kényelmesebb volt!"...
Nem lehet sokáig lazsálni. Mögöttünk már beindulhatott a Bagaméri-csoport. S azért sem, mert a megerőltetett izmok lemerevednek, akkor pedig nehéz felállni, tovább menni. Amíg ismét fellazul a láb, kínos minden lépés.

Elhagyjuk a vizesjáratot. Itt szárazabb a barlang. Egy beszakadt, törmelékes részen igyekszünk felfelé, az első emeleti folyosóra. Már előttem jár a professzor, Fábián Sanyi is... Hátul maradt Árpi, biztosítónak. Idánként fütyül, rettentő falsul, s úgy veszem észre, unja a cammogást. Leül, megvárja, amíg előre haladunk, aztán beér. Ismét leül. A professzor gyakran hátranyúl a megmászott kőhalom tetejéről, s elveszi a lámpám, hogy ne akadályozzon a kapaszkodásban.
- Köszönöm - lihegem -, professzor elvtárs...
Összemosolyodunk.
- Jegyezd meg fiú - mondja – itt nincs professzor elvtárs!... Sem köszönöm, sem pardon!... Csak Karcsi, Sanyi, Dani. Legfentebb Dani bátyám.
Tovább.

Valahonnan hangok lopakodnak utánunk. Elmosódott, de kivehető emberi hangok. Karcsi azt mondja, ki kell lépni, mert beér a Bagaméri csoport.
Kilépünk. Szakad az emberről a víz, a ruhák most már belülről is átnedvesedtek. A hőmérséklet állandó 8-10 fok, a levegő nedvesség-tartalma százszázalékos. Gőzölgünk. A nagy vízveszteségtől szomjúság gyötör... A fiúk azt mondják, az első oázisig még két óra menetelés! A nyelv hozzátapad a szájpadláshoz, arra már nem jut nyál, hogy ajkunkat megnedvesítsük. Egy-egy ilyen reménytelen kísérlet után finom agyaghomok kerül a fogak közé. Ropog. Nyitott szájjal kapkodjuk a levegőt. Éjszaka fél kettő körül lerogyunk az Oázis mellé. Az Oázis egy agyagos pocsolya.

Vörös kérdőjelek nyomában

Valahogy úgy keletkezhetett az Oázis, hogy a felszínről beszivárgó víz a talajban átvándorol a lazaságokon s itt, a mélyben, egy szikla csücskéről csepeg amíg meggyűl a tömött agyagos fenéken. Csak annyi gyűlt össze, hogy a professzor megmerítheti farzsebében hordott műanyag poharát s osztogatja hogy szívjuk meg magunkat. Micsoda íze van a barlangi víznek! Ivás után jóízűen letöröljük szánk széléről az agyagot. Itt kiegyenesedhet az ember... Különben az egész barlangban nincs egy olyan szakasz ahol háromszáz méteren át egyenes derékkal mehetnénk!

A sok hajladozás után áttrappolunk a Lóversenypályán. A Barlangkutató Intézet munkatársai nevezték el így e részt: egyenes, magas mennyezetű folyosó, itt finomszemcsés homokba süpped lábunk. A Díszterem mellett meg sem szusszanunk. Csak a fiúk mesélik, hogy a barlang legszebb része innen következik. A Díszteremből mellékjárat indul a November 7 terem felé, közbe esik a Labirintus, amelyben eddig még mindenki eltévedt... Rengeteg még a feltáratlan rész, visszafelé jövet egy csoportnak itt kell kutatnia. (Szerencsém volt ehhez a csoporthoz kerülni, bejárni a labirintus egy részét, s eltévedni...)

Ismét időelőnyben lehetünk. Kicsi a csoport, ez a szerencse. Így könnyebb a járás. Sok helyt omladékos az út, felfelé kell kapaszkodni vagy leereszkedni, ilyenkor megvárni, amíg elöl haladó átjut az omladékon, nehogy kőgörgeteget indítson, amely lesodorja a következőt. Egyenként kelünk át, kicsi a csoport, kevesebbet kell várni, gyorsabban megy.

Hajnalban elhaladunk a Tejpatak egyik folyosója mellett. Valahol fölöttünk agyagbánya van (másnap hallottuk a robbantást is, beleremegett a barlang). A patak valahol ott ered, s útközben átszivárog fehéragyag rétegeken is. Az festi tejfehérre a vizét, innen a neve. Három órakor kezdjük építeni a kötélpályát. Szilágyival leereszkedünk egy omlásba, magunk után húzzuk a hátizsákokat. A többiek megkerülik ezt a részt és hátulról közelítik meg a Nagytermet. A lyuk, amelyen bemászunk hirtelen véget ér... A szélétől mintegy tizenöt méteres szakadékba hull a tekintet, ennek az alján kezdődik a Nagyterem.

Ahol állunk, innen kell a kötélpályát kiépíteni. (Később, amikor leértünk, s megálltam a terem alján, próbáltam felvilágítani a mennyezetig. A karbidlámpa fénye mintegy negyven méterre ér el, de a tetőt nem sikerült megpillantani. Akkor arra gondoltam: nem ártana időnként ide állítani gőgös főnököket. Éreznék, hogy milyen kicsi fiúk!) Árpi ledobja a szakadékba a negyven méteres kötelet, ott a fiúk egy sziklacsúcshoz erősítik. Ez a kőtélpálya. Egy fémkapcsot, (karabinert) akaszt Árpi a kötélre, s vékony spárgán próbából leereszti. Aztán vissza. Megy. Megkezdjük eregetni a csomagokat. Sanyi lent fogja, hogy ne ütődjenek a sziklához, s mi ismét visszahúzzuk a karabinert. Közben a professzor felszereli régimódi fényképezőgépét felkiált, hogy ne mozduljunk, mert kinyitotta az exponálót. Lobban a magnéziumfény - megörökítette a kötélpályát.

Amikor az utolsó csomagot eresztjük, nagy üdvrivalgással beérnek Bagamériék.
-Mi ez? Gyászmenet? Még csak itt vagytok?
És megérkeznek Moravekék is.
Mire lekecmergünk a Nagyterembe már megalakul egy rohamcsapat (Bányai, Fábián, Moravek, Szilágyi), s elnyargal a végpont irányába... A csoport újraszerveződik, most már tízen megyünk együtt a vizesjáratban. Vasárnap reggel hét után omláson kelünk át amely ismét elzárja előlünk a vizes járatot. Utána visszatérünk a Patak medrébe, s tovább. Ekkor már nincs erő tapogatózni, kerülgetni a gübbenőket. Megmerülnek a csizmák, bennük a víz megmelegszik, nem is olyan kellemetlen, csak amikor megállunk cigarettaszünetre. Ilyenkor kiürítjük a csizmánkat is.

Most Kőműves Emil megy elől, ő vezeti a csoportot (egyik legtapasztaltabb barlangkutató), mi a professzorral valahol a közepetáján, leghátul Csoltkó Laji. Énekel:
"Vasárnap délután a Séta-té-hé-ren...
Vasárnap délután a Séta-té-hé-ren...
Vasárnap délután a Séta-té-hé-ren..." – és így mind így, de szakadatlanul, egy háború előtti műdal dallamára.
Eszembe jut amit Kovács Frici mondott otthon: "Mi egy kicsit mindnyájan gyagyásak vagyunk..." Vajon csakugyan ennyi lenne? Egy cigarettaszünetben a professzor Racovițáról beszél, a speológia megteremtőjérúl, akinek tanítványa, majd tanársegéde lett, ma nemzetközileg elfogadott bioszpeológus. Racoviță művének folytatója.
„... - Aztán magához hívott a tudós, és egy térképet mutatott. Bejelölve az ismert barlangok helye, s ahol újabbakat gyanított, oda vörös kérdőjeleket rajzolt. S azt mondta, hogy a vörös kérdőjelek az enyéim..."
-S a fiúk?
Felcsillan a szeme.
- Nem találok megfelelőbb kifejezést: hősiesség! - mondja. - Legalábbis azzal határos, amire ezek a gyerekek vállalkoznak. Megnyitják az ismeretlent a tudósok előtt, új kutatási területeket tárnak fel. Ez nem tudományos munka... „Csak egyszerűen" - kockázat!
Rövidesen tapasztalom, mennyivel többet tudnak a földtanról, mint az átlagember. Csoltkó valóságos kiselőadást rögtönöz a barlang keletkezéséről, földmozgásokról, kőzetekről. Azt mondja, ez elengedhetetlen a barlangásznak (lyukásznak, ahogyan ők nevezik magukat) nemcsak a szag után kell mennie. Ha elzáródik az út, ismerni kell a továbbjutás lehetőségeit.
- Tudod, mi az a diaklázis? - kérdi.
- Gőzöm nincs.
- Na, akkor készülj fel - mondja - Rövidesen megtudod!
Megtudtam...

…egy ...kettő ...tíz!

Először még azt kellett megtanulni, hogy „smirgli". Ez nem természettudományos szakszó, de tökéletesen kifejezi azt, ami itt az emberrel történik. A járat hasonlít a Gályarabok Folyosójához. A dolomitos mennyezet kristályszemcséket izzadott ki magából, olyan éleseket, mint a csiszolópapír felülete. Csak valamivel durvábbak a szemcsék, annyira, hogy átszúrhassák a dupla kabátujjat. S a plafon „lelóg" az ember feje fölé, annyi a hely, hogy hátra fekve könyökkel toljuk előre magunkat, húzzuk a zsákot s minduntalan beakadó rongyainkat. A járat alja ugyanolyan képződményekkel tele, mint a mennyezet! Tiszta fakírság. Egri Laci (Kolozsvárról Fehér megyébe navétázó matematikatanár, alig huszonöt éves, egyike a legfiatalabb barlangkutatóknak) vigyorogva jegyzi meg:
- Tudod, ez volt a smirgli.
- Köszönöm, észrevettem...
Lóg utánunk a ruha, sápadtan villannak elő meztelenségeink. A hátizsák - kapca... Szerencsére még otthon szóltak a fiúk, hogy mindent nejlonba kell csomagolni a nedvesség miatt, ez most védi a holmit a viszontagságoktól is.

Késő délelőtti órában pihenő annál a pontnál, ameddig a Speológiai Intézet munkatársai pár évvel ezelőtt eljutottak; s akkor végpontnak hitték... Cigarettaszünet. Kínálom a professzort.
- Én nem hoztam magammal - mondja - Le akarom szokni a dohányzást... - És elfogadja.
Laji rendületlenül énekli a Vasárnapi délután-t, közben C-vitamint osztogat. Hogy ne kelljen mindenkinek előhalásznia a zsákjából.

Készülünk a nagy diaklázis megmászására. Kettérepedt a dolomit hegy. A hasadás csak akkora, hogy egy ember befér rajta, zsák nélkül. A csomagokat ismét kézről kézre adogatjuk, láncban. Az emelkedő, amelyen fel kell jutnunk, körülbelül negyven méter, alig dőlt szögben. Lent még valahogy sikerül átbújnunk a lyukon, aztán elérünk egy omladékos részt, amelynek szélén szakadék ásít... Az út tovább mintegy hét méter magas, teljesen meredek falon át vezet. Adják a csomagokat. Előttem Krámer Tamás másodéves geológia szakos hallgató rakja halomba a zsákokat, ami nem fér az üregbe, sziklacsücsökre akasztja. Meg kell mászni a falat. Már a teteje felé járok: tíz körömmel kell kapaszkodni az apró mélyedésekbe, utána az egyik kezet, szabaddá tenni, hogy a csomagokat továbbíthassuk... mondom, már felfelé járunk, amikor Tamás leszól :
- Maradjatok helyben! Emil és Laci előre ment, hogy megkeressék a Nagy Omlástermet... Ott kötélnek kell lennie. Anélkül nem juthatunk fel...
Tizennégy órája úton vagyunk.

A szunnyadozó lámpafényben hosszúra nyúlnak az árnyékok; elmélyülnek a szakadékok, az üregek, nem kell visszanézni, - de fentről időnként kő gurul. Félreállni nem lehet. A térd remeg, a kéz is, csak az ujjak kapcsolódnak rá a sziklacsücsökre s markolják az erő utolsó foszlányaival... Tomor Zoli (az egyik gyergyói vendég barlangkutató) kissé lejjebbről időnként felszól:
- A szem... Az le ne koppanjon.
Mozdul, nyújtózik az egyik láb. Aztán a másik. Az orrom hegyéről csöpög a veríték, pedig nem mozdul a menet. Bagaméri hangját halljuk, szinte félálomban:
- Mi az istenért állunk! Menni kell, különben megdermed a nép!
Alább Garai Pista (a másik gyergyói vendég) egy inogó dolomit darabon, csomagot markol s felém nyújtja. Azért még vissza kell hajolni... Aztán felnyújtani Tamásnak... Ez még csak az első! S összesen tíz csomag van, plusz a professzor egy kiló harmincöt dekás francia kötélhágcsója. Kettő... Három... Tíz!
-Vége.
Két méterrel fentebb vonul a lánc. Kezdjük elölről: egy... kettő... tíz... És még mennyi van! Kényelmesebb helyre kerülünk, jó lenne megszusszanni, de nem lehet, valaki alul ismét a nehéz helyen áll. Ezen mindenkinek át kell esnie. Most talán épp a közel ötven éves professzor kapaszkodik a falon s küzd a szemeivel... Nézem az órát. Másfél órája kínlódunk a diaklázisban!... Egy... kettő... Kézről kézre... Lassan elmúlt dél, most már délutánba hajlik odakint. Élesebbek lehetnek a fények, mélyebbek az árnyékok, a Körös partján öreg bükkfaerdő sütkérezik... A fák szűrik a napfényt... (Minek kell erre gondolni...!)
- Eggyel fentebb! - hallszik Tamás hangja.
S az emberlánc eggyel fentebb vonszolja magát. Most Vlad Paul vezet. Sovány, sápadt arcú fiú, az ember alig nézné húszévesnek, de már harminc is elmúlt. Ő is a fiatalabb lyukászok közé tartozik. Egyszer csak lekiált:
- Adjátok tovább, visszajött Egri Laci!
Továbbítjuk. Aztán csendesebben mondja :
- Megkapták a Nagy Omlástermet. De kötél nincs... Emil előre ment a táborig, kötélért!
Várni kell. Vagy nekivágni a legnehezebb szakasznak, kötél nélkül... Megyünk tovább.

Lélekmelegítő

Most már mindent egyre nehezebb viselni: a hátizsákot, átnedvesedett rongyokat, a felelősséget. Nem lehet kiállni. Az ember még azt a fényűzést sem engedheti meg magának, hogy kificamítsa a bokáját, vagy beessen egy hasadékba... Amíg innen kiviszik! S mindenki maga vállalta.
- Megjött Emil!
A hír tovább gyűrűzik, embertől emberig, le a diaklázis aljára.
- Itt vannak a többiek is - mondja fölöttem Tamás.
- Kik?
Az egész rohamcsoport visszajött. Amikor nem kaptak kötelet a Nagy Omlásteremben, Emil elindult a táborhely felé, hogy onnan hozzon. Laci egy darabig várta s amikor látta, hogy nem jön, visszatért Emil pedig elért a táborhelyig. A rohamcsoport tagjai már hat órája a táborban pihentek. Emil mondta, hogy baj van velünk. Erre Moravek Laci vette a kötelet s indult.
-Jösztök? - szólt vissza.
A fiúk szó nélkül felálltak s elindultak felénk Bányai, Fábián és Szilágyi.

Gyorsabban megy a csomagok adogatása, mintha a hálózsákok is megkönnyebbedtek volna. Elől a biztos kezű fiúk még arra is figyelmeztetnek, hová lehet lépni, hol nem omlik a kő s az agyag sem csúszik.
- Úrlovasok előnyben - jelenti be Egri Laci. - Következik a Kakastaréj meglovagolása...
Az elvékonyodó szikla teteje csipkés, mint a kakas taraja, azt kell a lábunk közé vennünk s keresztültornásznunk magunkat rajta... Aztán Moravek Laci nyúl a csomagokért és egyenként eregeti le a mélyedésbe Bányainak. Tehát megint ereszkedünk...Előttem a professzort engedi le. Dr. Coman a hátizsákon kívül kezében tartja nejlonba csomagolt hálózsákját is. Látom, hogy leereszkedés után leül az oldalban egy szakadék peremére s kényelmesen kinyújtogatja a lábát. Mellette Bányai áll a szakadék és a sziklafal között, egyenes, hosszú lábain, mintha odacövekelték volna, s a kötél végén lógó embert beljebb billenti az ásító mélység felől a biztonságos mészkőfal tövébe. Hogy áll! Ha az embernek lenne ereje, csodálkozni kellene rajta...

Már-már kiáltok:
- Vigyázat! - amikor Bányai Karcsi a professzor után kap, a gallérjától fogva egyensúlyba billenti. De a hálózsákot már nem lehet megmenteni, hangos puffanásokkal lezuhan a szakadékba!
Elbóbiskolt a professzor.
- Jobban kell vigyázni, fiúk! - ez Fábián hangja.
Sorra kerülök a kötélnél. Moravek csendesen figyelmeztet:
- Kapaszkodj, mintha nem lenne kötél a derekadon. Vedd úgy, hogy ez csak erkölcsi támogatás…
De mennyit számít! Moravek Laci nyaka mögé veszi az egyik kötélvéget, a másikra hurkot készít s az kerül a derekamra. S minden lépésnél érzem, hogy megfeszül a kötél! Bár minden erkölcsi támogatásnak ilyen hatása lenne! Lent Karcsi billent egyet rajtam, s sziklafal mellett kibújok a hurokból.
- Tedd a következő áldozat nyakára!
Gyűlnek a csomagok s az emberek a szakadék melletti párkányon, néhányan már beálltak a további láncba, amikor Karcsi felkiált:
- Vigyázz, kő! - de már késő. A jókora sziklaszilánk döng Tomor Zoli hátán... Lélegzetvételnyi ideig dermedt csend. Aztán cifra káromkodás, egy szuszra, amely megnyugtat: nem lehet nagyobb baj. És nincs pardon, meg nem akartam, csak csendes fellélegzés és indulás tovább, előre, a végpont felé.

Az utolsó diaklázison másodiknak ereszkedek a mélybe, fölöttem Kőműves Emil néha leszól: - Ne arra lépj! Fentebb van egy nagyobb kiugrás... Vesd meg a lábad. Három helyen támaszkodj, egy kéz elég a továbbtapogatózáshoz! Jó, kezdesz belejönni… A diaklázis alján finom, liszt szerű agyaghomokra huppanok. A lejáratnál kissé elszélesedik. A szakadék alja, még párkányok is övezik: ideális táborhely három-négy embernek.

Leadogatják a csomagokat, elhelyezem az üregbe, s hallom, hogy Bagaméri meg Coman egyezkedik: itt maradnak. Innen már legfentebb háromszáz méter a tábor, ott úgysem fér el a nép s ők amúgy is nagyon fáradtak (Béla negyvennégy, a professzor negyvenkilenc éves!) Őszinte csodálat, hogy ilyen derekasan bírták eddig is! De hát Béla huszonöt éve, professzor talán régebb csinálja ezt...
- Mind itt vagyunk? - kérdi Béla. Meg kell még beszélni az alvás utáni programot.
Bányai hiányzik... - mondja Emil.
- Itt vagyok! – hallatszik a diaklázisból Karcsi hangja. Hosszú lábait egyenletesen nyújtogatja lefelé, akkorákat lép, mint más kétszer, s a kezében csomagot tart. Hozza a professzor hálózsákját.
- Meg ne fázz, Dani bátyám - mondja.
Lement a zsák után, amíg mi adogattuk a csomagokat.
- Ejnye, te Karcsi... - kezdi a professzor, aztán leveszi agyagos szemüvegét s törülgetni kezdi.

Csendesen búcsúzik, jó éjszakát (délután négy óra) s utánunk néz, amint eltűnünk a leghosszabb smirgliben. A maradék ruha s bőr jó része itt marad, nekem ez a szakasz már nem is tűnt olyan pokolinak. Valami melegíti az embert... Elől haladok, tekintetem beleütközik a sűrű sötétségbe, de valahányszor rándítok egyet a magam után vonszolt hátizsákon, mögöttem feltűnnek a lámpalángok, ezek az apró fényes pontok s mellettük egy-egy, most már ismert arc, az egyetlen biztató ebben a reménytelenül sötétbe süllyedt föld alatti világban.

Az ismert végpont előtt mintegy ötven méterrel letáborozunk, mert az utolsó táborhelyen nem férnénk el. Oda csak Bányai, Moravek, Szilágyi és Fábián megy, a rohamcsapat. Az ő feladatuk alvás után megrohamozni az ismeretlent. Negyed öt múlt, április huszonnyolc, vasárnap délután. Tizennyolc órai szakadatlan menetelés után megérkezünk a Szelek barlangjának ismert végpontja közelébe. Csoltkó Laji mellém ül, figyel, gondolom, nem lehet valami elégedett a látvánnyal... Dohog, nem nagyon figyelem, hogy mit. Aztán veszi a lámpáját s indul visszafelé.
- Hová mész? - kérdem.
- Csak egy pillanatra - mondja. - A felszínen felejtettem az öngyújtómat.
Felhúzza a lángot, mosolyog, a szűk odú egyszeriben megtelik fénnyel...

Egy száraz nadrág…

Ösztönösen védettebb fészket keres az ember magának: lehetőleg fal mellett, fölötte ne legyen a mennyezet omladékos. A homokos fekhely ideális. Általában. De ki nézi most ezt! Lerogyunk a sziklapárkányra s ki hol ül, ott lesz a fekhelye. Az üreg S alakú, nekem pont a kanyarban jut hely, másnap reggel érzem a bordáim között a kövek helyét... Egyelőre enni kellene, ha könnyebben nyílna a zsák s a kaja nem lenne az alján. Így azt eszi az ember, ami keze ügyébe kerül. Egri Laci komótosan bontogatja csomagját, először primuszt halász elő, aztán egy üveg benzint.
- Tüzet rakni tilos! - mondja. - A füsttől megfulladnánk. De ez a veszély nem állhat fenn: hol kaphatnánk mi itt fát!
Főz - Egri. Mindenkinek be kell szállnia egy Supco-val. Ami van: húsleves, krumplileves, zöldségleves - az egészet összetölti s kevés vizet tesz rá, mert elég távol van a patak. Különben is így koncentráltabb, azt mondja.

A sós kotyvalék körbe jár, mert csak két kanalunk van. Mindenki érzi, mennyit lehet ennie, hogy a másiknak is jusson. Azt hiszem, mérleggel sem lehetett volna igazságosabban elosztani ezt a sűrű, maró löttyöt. Nagyon jó volt, a meleg folyadék megbizsergette az átnedvesedett embereket.
Beindulásunktól számítva, körülbelül a huszadik órában eszünk - először…
Ezt jól eltrafáltuk mondja Egri Laci -, pont vacsoraidőben eszünk!..: egy éjszakát s egy napot jöttünk - C vitaminnal...

Mindenki magával van elfoglalva, készítjük a fekhelyeket. Le kell vakarnunk magunkról a lucskos rongyokat. A kezeslábas helyenként megszáradt, onnan ömlik a por minden mozdulatnál, az alatta levő ruha még párállik a nedvességtől. Szárazba öltözünk. Látom, a fiúk száraz nadrágot is vesznek éjszakára. Kicsit elegyengetem a kavicsokat a fekhelyemen, ráterítem a nejlonzsákot, fej alá a gumicsizmát, s állok a hálózsákon. Vakarózom.

Jön Fábián Sanyi, hogy benzint kérjen, főzni.
- Megéheztünk - mondja. - Hát neked nincs száraz nadrágod?
- Nincs.
- Cidri lesz... - mondja, aztán eltűnik a benzines palackkal.
Csendes, emésztő percek. Aztán dőlni kezd a vicc Csoltkó Lajiból: "Megy a kicsi kannibál az apukájával..." Felhúzom a cipzárat, valóban kezd cidri lenni. Egyszer csak megjelenik fölöttünk Sanyika az omláson, amelyen át az út vezet a táborhely felé.
- Fogd! - mondja. Ledob valamit, és azzal el is tűnik.
Egy száraz nadrágot hozott. Barna, bordás bársony és jó meleget tart. Éjszaka csak a nyakam körül fázik, de olyankor magamra húzom a hálózsákot, amelyet a kölcsönzőben négyszázötven lejre becsültek. Sokkal többet ér.

Éjszakára senki sem oltja el a lámpáját. Így szokás. Ha az ember felriad s éppen otthonról érkezik, ne meredjen rá ez a sűrű sötétség, ami itt mindent ellep, hanem fogadják a tekintetét ezek az apró szentjánosbogár-fények amelyek emberek közelségét jelentik. Bár ennek a jeleit éjszaka sem lehet hiányolni Tomor Zoli úgy horkol, hogy zeng belé a barlang. - Attól tartok, a rezonancia megindítja a fölöttünk bizonytalankodó törmeléktömeget... Annyi bizonyos, hogy nincs biztos tetőnk. Egymásra torlódott sziklák szorulnak a fejünk fölött. Egy földmozgás átrepesztette a felső járatot, s onnan mázsás kövek zúdultak be a résen. Odaszorultak s most - ez a mennyezet...

Este nyolc körül alszunk el huszonkét órás ébrenlét után. Álom nincs. Csak mély, szédült alvás. Néha megébredünk, igazítunk egyet a hálózsákon, aztán visszaalszunk. Reggel arra ébredünk, hogy Tomor Zoli almát ropogtat... Már jövet éreztem az illatot, amelyet nem lehet összetéveszteni semmivel : őszt idéz, nagy, tiszta - szobát, amelynek aljára szalmát hintett a gondos gazda, s abban érleli a gyümölcsöt...: Micsoda marhaság, ez almát cipelt be a barlangba!
- Fogd! - mondja. Meghallotta, hogy ébren vagyok, dob almát. Nagyot, pirosat, egy helyen potyolt, kásás...
- Később még kapsz egyet - mondja.
Lassan vakarózni kezd a csoport, nézem az órát : negyed kilenc... Tizenkét órát aludtunk!
- Tisztelt lyukászok! - kezdi Csoltkó Laji. - Amíg Egri Laci berobbantja a primuszát s megkísérel a levegőbe segíteni bennünket tessék papírt és plajbászt ragadni! Lediktálom a lyukászindulót. Bagaméri után, szabadon... És diktálja... Szorgalmasan próbálgatjuk, rövidesen elég jól megy a nótázás. Bagamérit s a professzort már dallal üdvözöljük. Ők is fújják. Tíz ember énekel egy buta dalt tizennégy kilométerre a föld színétől, a karbidlámpák sápadt fényében.
És ezek az emberek most elégedettek. Ennyi.

Később, reggeli után Garai Pista mellém somfordál.
- Te álmodtál? - kérdi.
- Nem volt időm, aludni kellett.
- Én otthon voltam... - mondja.
- S milyen volt?
- A leánykát láttam... tudod, összevesztünk. Eljövetelem előtti este egy másikkal voltam moziban... Amikor már bent voltunk, akkor látom, hogy két sorral hátrébb ő ül!
- Ezt jól megcsináltad...
- Azt is mondta, amikor búcsúztunk, hogy csak azért csókol meg, mert nehéz helyre megyek...

Készülődés, tizenegykor indulunk a rohamcsoport után. Átpréselődünk a lyukon, amelyen az este Sanyi eltűnt, s jó ütemben haladunk előre a négy fiú táborhelye felé. A két táborhely közé dolomiterdő nőtt. Hegyes sziklacsonkok meredeznek elő a járat aljából, az oldalfalakból, azokat kerülgetjük, mennyivel könnyedebben, mint tegnap!
- Még egy ereszkedő - mondja Kőműves Emil - s máris a táborhelyen vagyunk!
Az ereszkedő egyáltalán nem olyan, mint a domboldal. Kötéllétrán kell leereszkedni. Itt van a professzor három kiló hatvan dekás, príma francia kötéllétrája, hát azt próbáljuk most ki. Másztam már kényelmesebb helyen is... Szívesebben leereszkednék az agyagos, oldalfal melletti részen, de kötélbiztosíték nélkül nem ajánlatos. mert az alján épp a szakadék szélére ér az ember... Marad a kötéllétra. Az egyik ujjamra rácsíptem egy létrafokot... Mit részletezzük – szerencsésen leért az egész társaság! Lentről visszanézek a mintegy hét méteres sziklafalra... S eszembe jut, hogy az este Sanyinak itt keltett átjönnie a száraz nadrággal...

Nevek a sziklafalon

Háromnegyed tizenkettőkor cédulát kapunk a rohamcsoport táborhelyén: „Elindultunk a végpont felé 7,30 órakor; 1968. IV. 29-én. B., M., F., Sz." Haditanácsot tartunk. Ezen a szakaszon eddig még csak három ember járt: Bányai, Moravek és Kőműves Emil. Ők fedezték fel legutóbb a járatot. Ezért Emil elvezet a közbelső Tejpatak elágazásáig. Ott ketté oszlunk. Emil, Csoltkó és Vlád Pali elindulnak feltárni a Tejpatak által vájt járatot; mi, a második csoport Bányaiék után megyünk, és segítünk a kutatásban. Emilék, ha nem mehetnek tovább s telik az időből, szintén utánunk jönnek. Milyen más a barlang, ha az ember pihenten nézi!
- Fürgén, gyerekek, fürgén - biztat Bagaméri Béla -, hátha a fiúknak segítségre lesz szükségük!
Szaporázzuk. Emil elől jár, időnként megáll s a professzorral és Bélával latolgatják a kilátásokat... Az egyik feltevés szerint valahol, nem is olyan messze előttünk több föld alatti patak egyesül, ezek felduzzadnak és - akkor nincs második kijárat! Főleg Béla tartja ezt az álláspontot, s mellette szól, hogy a patak hozama egyre csökken. A második feltevés szerint ez a barlang is valamilyen kapcsolatban áll a környék barlangjaival, valahol átjárás lehet. Ezért fúj itt szokatlanul erős „szél". Különben az egyik környező bányában már megjárták, hogy fúrás közben hirtelen átcsúszott a szerszám, s eltűnt egy mélyedésben. Ezeken a helyeken abbahagyták a kitermelést. Óriási jelentősége lenne, ha megtalálnák a végpontot, vagy a kijáratot, s hozzákezdhetnének a föld alatti üreg irányának megállapításához, a föld alatti világ felméréséhez. Főleg a bányászok lennének hálásak.

Délben újabb oázishoz értünk. Előkerülnek az elmés vízszívó alkalmatosságok: mintegy félméteres nejlon csövek, amelyeket össze lehet csavarni, így könnyen elférnek a zsebben. Ezeket lógatjuk be a vízbe s úgy szívjuk. Előnye, hogy nem zavarjuk össze a vizet s ez fontos, mert előttünk s mögöttünk is vannak szomjazók és nekünk is itt kell visszajönnünk! A Tejpataknál búcsúzunk Emiléktől. Csoltkó Laji azt mondja:
- Egy darabig menj be, mert ott meg nem járt ember...
Megyek. Aztán cédulával térek vissza, amit Moravekék tettek egy kőre: "Szűzen hagytuk!" Megelőztek. Segítünk a professzornak lyukat ásni a patak medre mellett a homokos talajban. Vízpróbát vesz, élőlények után kutat. Bagaméri felül egy mészkő színlőre és elrikkantja magát:
- Jöhet Honti Hanna és az operett!
Aztán latolgatja:
- Biológia... Speológia... Scriptológia... Megvan!
- Kaptál valamit? – kérdem.
- Igen – s rákacsint a fiúkra: Sejtem, hogy ugratás lesz.
- Te vagy a Speoloscriptus!
- A többiek felé fordul. – Elég ritka állatfajta, barlangban fordul elő, link társaságban... Ha valaki eltüsszenti magát, azt is felszkribálja egy mocskos noteszbe... Nagy siker. Mi tagadás, büszke vagyok erre a névre...

Feladatot kapok, amit aztán igyekszem lelkiismeretesen el is végezni: elágazásoknál útbaigazító cédulákat hagyni hátra Emiléknek (ha mégis lesz idejük utánunk jönni), szembetűnő helyen, lehetőleg olvasható betűkkel. Ez törvény a barlangban. Mindig mindenkinek tudnia kell, hogy ki merre indult. A cédulákon mindenikünk neve szerepeljen! A végére biggyesztem: Speoloscriptus. Ezenkívül a megtévesztő ágazatoknál a karbidlámpa lángjával nyilat kell kormoznom, amely visszafelé mutatja az utat. Mert ebben a föld alatti labirintusban, amelyben nem ismerjük ki magunkat az irányokban, könnyű az eltévedés...

Délután kettőkor indulunk azon a szakaszon, amelyen eddig még csak három ember járt előttünk, négy óra körül meanderekkel díszített terembe érünk. A professzort elragadja a tudós izgatottsága, lelkendezik:
- Csodálatos!
A Szelekben rendkívül jellemzők a meanderek.
- A cseppkő - mondja – az rokokó... Ez, amit láttok, korszerű architektonika! A természet egyik csodája, amivel bámulatba ejti az embert. Ritka tünemény,amely tudomásom szerint a többi hazai barlangban csak elvétve fordul elő! Jól nézzétek meg, nem mindennapi dolgot láttok! Mészkő párkányok nőnek ki a barlang falából s felénk lejtenek. A szélük elkeskenyedik, mint a penge, a felületük csiszolt-sima s belepi a finom barlangi por. A párkányok belső részén kavicsos hordalék, amit évezredekkel ezelőtt sodort ide a patak a felszínről. A hordalék leülepedett, egyre duzzadt és egyszer csak leszorította a patakot a medréből. A víz "lebillent" erről a párkányról, s alább vájt új medret magának. És a játék folytatódott, évezredeken át s minden megismétlődött, eddig nyolcszor... Jelenleg a víz a kilencedik mederben locsog valami monoton, ősi halandzsát, és dolgozik tovább megdöbbentő türelemmel.

Végre elérjük azt a pontot, amelyről legutóbb csak azért fordult vissza a három kutató, mert kifogyóban volt a karbid és az élelem. A sziklán olvassuk a neveket: Bányai, Fábián, Kőműves... Aztán már az új járatban lépkedünk, amelyet a mi expedíciónk fedezett fel. Valami lóg a levegőben. A fiúk izgatottak, csendesebb a beszéd, mindegyre fülelünk, hátha meghalljuk az előttünk járók hangját. Bárcsak minél később hallanánk meg!
- Figyeljétek, hogy hasonlít ez a járat a barlang eleji részéhez...
- Csend! - kiáltja Bagaméri, aki a menet élén halad.
- Hahó!
A barlangi labirintusban a hang úgy ötven méter után eltompul, elvész. De most válasz érkezik!
- Itt vannak! - és trappolni kezdünk.
Fábián Sanyi áll mosolyogva, a kezében kötelet tart.
- Azt hiszem - mondja - Bélának volt igaza... A patak elsekélyesedik. Fentebb egy omlás végleg elzárta az utat!...
Körülfogjuk, egyáltalán nem néz ki győztes hadvezérnek.
- Meddig jutottatok el? - kérdi Béla.
- Most mérjük visszafelé... Gondolom, úgy... egy kilométer.
- Óriási! - kiáltja dr. Coman. - Fiúk, ez óriási!
Beérnek a többiek is, Moravek Laci tartja a méterenként megbogozott kötél végét. Szilágyinak jegyzetfüzet van a kezében, írja a távolságot húsz méterenként. Ő is egy ezrest saccol.

Pontosan egy óra múlva Egri Lacival, Bélával és Garai Pistával átkúszunk egy kutyaszorítón. A mintegy ötven méteres folyosó végén egy karbidlánggal kormozott mészkőszikláról ezt olvassuk: „Amatőr Barlangkutatók Köre, Kolozsvár, 1968. IV. 29. Feltárta: Bányai K., Fábián S., Szilágyi A., Moravek L." Közben a professzor, aki kint maradt, egy sáros noteszlapra a következőket írta: „A második csoport tagjai, dr. Coman Dan, Bagaméri Béla, Tomor Zoltán, Garai István, Orbán Ferenc, Kramer Tamás és Egri László, az élcsoporttal egyazon napon elérték a barlang végpontját. Melegen köszöntöm a Kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Körének minden tagját rendkívüli teljesítményükért és a jövőre újabb sikereket kívánok mindnyájuknak!"

Van tovább!

Időzünk a végponton, ki akarjuk élvezni a felfedezés örömét. Az ember fejében kavarognak a gondolatok: „Európa legutolsó földrajzi felfedezése... Ember által teljesen ismeretlen hely” – de ezeket senki sem mondja ki... Átadom Bélának a maradék fél tábla krumplicukrot, hozzácsapja a magáét, feldarabolja s kiosztja. Mindenkinek jut két kocka. A cukor a szervezetben könnyen ég, gyorsan felszívódik, ezért a barlangászok kedvenc eledele. Béla nem leli a helyét addig mind forgolódik, amíg bepréseli magát egy üregbe a törmelékek alatt.
– Világíts csak ide, Laci...
A fiúk közelebb húzódnak a lyukhoz. Hátha...
– Valamelyik még jöjjön utánam – halljuk Béla hangját már elég mélyről. Laci mászik utána.
– Kotorni kell az agyagot – szol ki Laci. – Tamás segíts!
Tamás is eltűnik a nyíláson.

Várunk. Időnként Tamás a lábával kifelé taszít egy adag sáros agyaghalmazt. Várjuk, hogy hely jusson a következőnek is... Béla káromkodik, mert elaludt a lámpája. Aztán Tamás tudatja a kint lévőkkel, hogy vízhez értek!
– Megvan a patak!
De nem lehet tovább menni, legfentebb szerszámmal. Sajnos a vasrudat a labirintus környékén hagytuk befelé jövet... Azért itt még meg lehet próbálni! A fiuk kimásznak a lyukból, Béla facsaró víz, a csizmája megmerült, de a patakon nem lehet tovább jutni. Ásni kellene.
– Mennyit mentél előre?
– Vagy tíz métert – mondja Béla...
Sorra bemásztunk a lyukba. Valami hajtja az embert, próbálkozni kell, nem lehet soha beletörődni abba, hogy nincs tovább! Hányszor hitték már az elmúlt tizenegy esztendő alatt, hogy mindent megtettek, ami emberileg lehetséges és itt a végpont! Mégis mindig tovább jutottak. Az omladékok után is kell lennie valaminek, egészen addig, amíg a tekintet eléri a felszíni fényt. Az csalogat, arra törekszik minden erejével az ember!

Fogytán a karbid, vissza kell indulnunk. Este fél nyolc, amikor sorra felemelkedünk az agyagos, nedves kövekről. Visszafele az útnak rövidebbnek kellene lennie, de lassan haladunk, nézelődünk, ha már eljutottunk idáig. Megállunk az újonnan felfedezett, cseppköves képződményekkel díszített terembe. Gyöngyfüzér övezi a mészkőszínlöket, a cseppkőfüggöny között egy-egy magányos vastag cseppkőképződmény.
– Ennek a teremnek nevet kell adni – mondja Béla.
– A magányosak terme – javasolom.
Bélának nem tetszik, nem elég romantikus. Egyelőre marad a terem, név nélkül... Egyre szótlanabb a menet, a fáradtság lassan kiütközik az arcokon. Kinőtt a szakáll, sárosan nedvesen vonszoljuk magunkat a táborhely irányába. Mégis könnyebb mint tegnap (és tegnapelőtt). A tapasztalatlan barlangásznak az első út azért is nehéz, mert nem tudja hová kell raknia a lábait. Óvatosabb, nem „érzi” a biztonságos helyet, ahova nyugodtan léphet. Ezért halad lassabban. Aztán kialakulnak az érzékek. Ugyanúgy ahogyan a szervezet alkalmazkodik az itteni mikroklímához, a reflexek is biztonságosabban óvnak a félrelépéstől, lezuhanástól.

Elhagyjuk Moravekéket, akik tovább végzik a méréseket, s előttük érünk vissza a táborhelyre. A kötéllétrán csak doktor Coman és Egri Laci mászik fel, Béla az oldalsó agyagos omláson. Nagyon óvatosan, nehezen, de felér, s kötelet dob le, hogy biztosítsuk magunkat. Örvendek, hogy nem kell még egyszer kötéllétrán mászni, inkább a csúszós agyag. De ez sem leányálom. Már a közepe táján járhatok, amikor a hátramaradt lábam alatt csúszni kezd a talaj lefelé. Nem tudom fennebb lendíteni magam, két lábam távolodik egymástól. Béla sem áll biztosan. A félelmet először a gyomrában érzi az ember. Aztán a torkában...
– Dőlj a fal felé! – ordít Béla.
Csupa agyag a kezem, kétszer is lecsúszik a sziklafalról, végül sikerül újheggyel belekapaszkodnom. Csak addig amíg a lábam biztonságosabban megvethetem, aztán igyekszem tovább felfelé. Fent a professzor oktat:
– Kötéllétrán úgy kell mászni, hogy a felső lábaddal mindig kifelé feszíted a létrafokot, hogy az alsóval ne keljen magad alá nyúlnod. Így könnyű és biztonságos.
Meg kell tanulni kötéllétrán mászni. Közben Garai Pista a meredek aljáról visszacsúszott, szerencsésen, nem történt baj, csak Bagaméri szidja, mint a bokrot.
– Mondom, hogy a szikla fal közelébe! Ember!

Útközben ért az éjfél mire a táborba érkezünk, már kedd van, április utolsó napja, fél kettő. Készülünk itt tölteni a második éjszakát, amely tulajdonképpen a harmadik... Ismét eszünk, nincs étvágyam. Kívánom a gyümölcsöt... A vacsorám egy citrom, maradék kockacukorral. Utána Laci ad egy bögre forró teát, ez ér a legtöbbet. Emilékről semmi hír. Még jó, hogy útközben cédulákat hagytunk, legalább tudják, hogy mi már visszatértünk. Jön Moravek a benzinért, a másik táborban ő a szakács. Amíg Egri porciózza, megkérdem Moravektől: – Hogy jutottatok el az új végpontig? Rendkívül értelmes arc, szuper intelligens fiú.
– Fábián ment amíg az orrát be nem verte a sziklába.
Hát így néz ki közelről a nagy földrajzi felfedezés. Arra ébredek, hogy vacognak a fogaim. Lefekvéskor magam alá tettem a viselő zoknit, mert reggel mindig pokol kín beöltözni a vizes rongyokba. A zokni nem száradt meg, de átnedvesedett a derekam alatt a hálózsák.
– Fázol? – ez Egri hangja.
– Bőven...
Ad egy száraz melegítőt. Magán szárította meg.
– Emilék visszajöttek? – kérdem halkan.
– Nem...
Nézem az orrát, megállt. Ebben a csoportban nincs több óra, a fiúk féltették lehozni (a professzor már hármat barlangászott el).

Aggódunk Emilékért. Még az is megfordul a fejembe, hogyha valami történt és egyikük nem tud menni, hogy visszük ki innen... A szemben levő sziklafalon egyszer csak megjelenik egy imbolygó fény: a Pali lámpája!
– Hol voltatok esik neki Laci.
– Szervusztok. A végén...
– Már azt hittük, hogy vájtok egy új barlangot!
Pali arca rettentő sápadt.
– Kaptunk egy új járatot! Mondja.
A barlang folytatódik...

Óránként száz méter...

Egri Laci a járat közepén alszik, mellette a falnál két „kinőtt" kőszikla között Krámer Tomi, lábtól én, arrébb egy mélyedésben Tomor, a kanyar végén pedig Garai Pista. Elég csendesen beszél Vlád Pali, azért mindenki hallja:
- Emlékeztek a végponton innen van egy fal, cseppkő képződményekkel?... Na, menet közben alaposan megnéztük - át lehetett látni rajta... Visszafelé jövet aztán átvertem a cseppkő rácsot. Hát, látom, hogy üreg nyílik. S ott a patak!
Az a patak lehet, amelyet Béla is elért, de előtte bezárult az út… A lyukászathoz is kell mázli!
- Az új járaton előre mentünk vagy kilencvenöt métert! Aztán ismét omladék zárja el az utat... Néhány követ megpróbáltunk elmozdítani, de más omlik helyébe. Szerszám nélkül nem lehet tovább jutni.

Emil és Csoltkó Bányaiéknál maradt, ott alusznak. Pali is csak azért jött, hogy hozza a hírt, reggel (illetve alvás után, mert a Pali órája után igazítom a sajátomat, s kiderül, hogy reggel nyolc óra) két csoport indul vissza. Pali, Csoltkó és Emil az útba eső mellékjáratokat próbálja feltárni, az eredetileg is rohamcsapatnak alakult Bányai-Moravek-Fábián-Szilágyi négyes pedig az új járatban kísérli meg a továbbjutást. Alig csendesedik el a tábor, mikor beállít Emil és Laji.
- Itt maradt a kaja - vigyorog Laji: - S ott különben is szűk a hely alvásra.
- Amióta elindultunk, csak egy konzervet ettem - mondja Emil a nekiesik a hátizsákjának.
Az az elindulás húsz órával ezelőtt volt! Lacika tempósan előhalássza a primuszt, hozzálát tejet főzni a felfedezőknek. Kevés vízzel (mert csak annyi van), hogy jó sűrű legyen.

Lajinak mély árkok gyűrődnek a szeme alá, csomagolás közben dünnyögi: "Vasárnap délután a Séta-té-hé-ren..." Akkora ember, mint egy ház. Jövet, Hunyad előtt felkéredzett a kocsinkra két autóstoppos. A vékonyabbikat Laji megragadta, beemelte kocsiba s fejjel lefelé fordította aztán azt mondta, hogy "Pardon". És vissza fordította... Lejegyzem a reggelijét: paszulykonzerv, koncentrált tej, paradicsompaszta konzervből, zöldhagymával, nyomtatéknak pedig hecserlidzsem… Aztán még elfogad tőlem egy szelet főtt húst csak azért, hogy meg ne romoljon!
- Normális körülmények között egy ilyen menü után az ember legalább elrontja a gyomrát. Itt nem történik senkivel semmi, pedig mindnyájan hasonlókat eszünk. S utána beöltözünk a víztől lucsogó rongyokba... A százhat óra alatt senkit sem hallottam még csak tüsszenteni sem!

Azt mondják a fiúk, itt steril a levegő, nem élnek a szervezetre veszélyes baktériumok... Még azok sem élnek meg! Ez a nedves levegő; viszont kitűnően hat az asztmás és légcső; megbetegedésekre. (Később olvastam, hogy több országban, többek között Magyarországon, szanatóriumokat létesítettek barlangok közelében. S bányászüdülőket. A Béke barlangban aeroterápiás kezeléséket végeznek évek óta kitűnő eredménnyel. Egyszer talán Sonkolyoson is lesz egy ilyen üdülő?... Mert bányászok már vannak...)

Délelőttre hajlik, amikor ismét lefekszünk. Muszáj megkísérelni az alvást, hogy a többiek pihenhessenek. Emil pillanatokon belül fújja a kását; Laji egyre halkabban dúdolja a Vasárnap délutánt... Pali mellém húzódik (első éjszaka félálomban számoltam: négy zsák homokot hordott maga alá - húszperces távolságból!) és nagyon csendesen elalszik. Ennek a fiúnak, kinek tulajdonképpen a továbbjutást köszönhetjük alig lehet észrevenni a jelenlétét. A terv úgy szól, hogy Emilék mennek a rohamcsoport után, s felkutatják a közbeeső elágazásokat. Aztán majd együtt indulnak kifelé. Mi visszavonulunk a labirintusig, hogy ott kutassunk. Onnan aludni: a régi táborhelyre. Aztán – indulás a felszín felé!

Indulás előtt meg kell szabadulni a fölösleges tehertől. Ahogy telik az idő, egyre nehezebben mozog az ember. Pokoli izomláz gyötör, nehezen lazulnak fel az izmok... Harmadik napja vagyunk bent, ebből több mint harmincnégy órát átgyalogoltunk!... Az alvó Pali mellé kipakolok vagy hét doboz konzervet, egy Supco-t, egy negyed kenyeret, egy vajpasztát s más apróságokat. A konzerv sokáig eláll a hűvösben. Mellékelek egy cédulát : "Tisztelt utód, fogyaszd, egészséggel". A fiuk félálomban kezet nyújtanak. Indulunk visszafelé... ők maradnak.

Mintha egy darabot hagynánk itt magunkból. Most már - valószínűleg - csak a felszínen találkozunk.. . Úgy érezzük, az eltelt órák eléggé egymáshoz láncoltak ahhoz, hogy az elváló hiányozzon. Itt kialakul az emberek között az együvé tartozás, az egymásra utaltság érzése: mindenkinek egyformán örvendünk és valamennyiért ugyanúgy aggódunk! Beérkezésünk pillanatától kezdve most már végleg elmosódtak közöttünk a beosztással, korral, felkészültséggel járó határvonalak: kicsit külön társadalomban élünk, amelynek, megvannak a maga írott és íratlan törvényei, s az érvényesül, aki ezekhez leginkább alkalmazkodik: biztosabb a lába, jobban bírja a megerőltetéseket, jól tájékozódik, energiájából jut a gyengébb megsegítésére is!

Tomor és Bagaméri előre indul, hogy járatot keressen a nagy smirgli megkerülésére… Jó lenne elkerülni, talán ez a barlang legnehezebb szakasza, s valahol a Nagy Omlásterem környékére jutni!... Várakozunk a smirglinél, heten, Béla kétszáz méterről tagoltan, lassan kiáltja, hogy megvan a járat, induljunk fel az omláson, ott várnak ránk. Alig érthető a hangja, azért kibogozzuk, hogy mit mond. Megyünk. Megszakítás nélkül, irány a Nagy Omlásterem. Két lemért pont között nézem az órám. A szakasz hossza ötszáz méter. Az út öt órát tart! Óránként százméteres sebességgel haladunk...

Csendes ünnep

Az út visszafele olyan, mint – mennyi is? – három nappal ezelőtt. Csakhogy most már biztosabb a kéz, a láb. Mikor az ember már azt hiszi, hogy nincs hely ahová beakaszthatná a körmeit, egyszer csak tenyerébe mászik egy kiugrás, ismét biztosan kapaszkodik a sziklafalon. Azonkívül Tomor Zoli elől jár s a nehezebb helyeken mélyedésbe igazítja a gumicsizma orrát, diktálja, hogy „egy kicsit még balra... Most ereszkedhetsz! ..." vacsoraidőben, tizenegy körül érünk a Speo-végponthoz (ameddig a Barlangkutató Intézet munkatársai eljutottak). A koszt: kenőmájas, szalonna, halkonzerv és ismét osztogatjuk a krumplicukrot, csokoládét. Kicsit könnyelműen túl sok ételt hagytam a táborban... Lacika ismét teát főz mindenkinek.

A pihenő alatt mesélik a fiúk, hogy valahol itt a környéken tévedt el Csoltkó Laji a tavaly ilyenkor... Ő vezette a menetet, előre sietett, s valahol a CCA-járat (a Hadsereg Központi Háza sportolói jutottak odáig) környékén nem kapta visszafelé az utat. Keresés közbe kifogyott a karbidja, s nyolc órán át ült a sötétben, amíg visszajött érte a mentőcsoport. .. Később kérdeztem tőle, milyen érzés volt egyedül lenni a sötét odúban?...
– Mit csináltál nyolc órán át?
– Táncoltam – mondta Laji – hogy ne fázzak...
– Nem féltél?
– Dehogynem! Csakhogy ilyenkor le kell állni, nem szabad elmozdulni az eltévedés helyéről. A fiúk megkeresnek!
– Amikor megtaláltak mit tettél?
– Hálából megtanítottam őket egy új dalra.
– Melyikre?
– Ismered? „Vasárnap dél..."
– Hagyd abba!
Szerencsére a Nagy Omlásteremben feltöltöttük a lámpákat karbiddal, így remélhetőleg kitart a régi táborhelyig. A mostani expedíció előkészítésére a fiúk már háromszor szálltak le a mélybe (szombat- és vasárnaponként, családi kirándulás helyett!) és behordták kötelet, szerszámokat, karbidot festékes dobozokban és nejlontasakokban, egyesek még a hálózsákjukat is beszállították. A karbid a legnagyobb érték! Anélkül lépést sem lehet tenni ebben a szurkos feketeségben. Jó, ha az elől járó hátra világít. De fény nélkül oda a biztonságérzet: az ember azt hiszi, hogy kőre lép, s közben árnyékra akar taposni...

Beszorult a bokám, nem mertem róla szólni. (Otthon három napig borogattam, amíg lelohadt.)
– Hogy az a magasságos...– és így tovább. Tomor Zoli fohászkodik, mert téves a koromjel, át kell bújnunk egy szikla alatt. A patakban. Egri Lacika szó nélkül átkúszik a lyukon. Neki már mindegy, tegnap óta lyukas a gumicsizmája. Számba vesszük az ép lábbeliket: Béla madzaggal szorította össze, hogy tartson a felszínig (kint bedobta a Körösbe), Pista nemrég jelezte, hogy nála is becsurog, Tomornál szintén, Krámer Tomi turistabakancsban jött, az ő lába végig ázott... Hát ha már így állunk olyan mindegy. Csámborgunk, szédelgünk s előttünk a rém: még fel kell eregetni a csomagokat a Nagyterembe, s megmászni a zsombolyt...

Vagy egy órán át caplatunk a patakban, a vizesjárat ezen a részen eléggé barátságtalan, mert nem lehet egyenes derékkal menni. A professzor mindegyre megáll, s ahol lehet kiegyenesedik.
– Adj egy cigarettát...
– Még szerencse, hogy itt akartad leszokni!
Masszírozza a derekát, segítek.
– Porckopás... – mondja. – Már elmúltam tizennyolc éves! Emlékszem – meséli –, úgy tizenöt évvel ezelőtt, amikor legelső útjainkon jártunk a fiúkkal az intézettől, Ratával szállítottuk a csomagokat. A megállóktól háton tovább. Akkor sokat császkáltunk a bihari barlangvidéken. A zsombolyoknál mindig veszekedés volt, mindenki elsőnek akart leereszkedni! Hogy elmondhassa... Mostanában nagyon udvariasan előretessékeljük a másikat! S az első nyűgölődik, hogy "megint én kezdjem?"...
– Bár mi is így bírnók ötven éves korban.
– Nana! – Húzza ki magát – Csak negyvenkilenc!
Micsoda különbség!

Úton ér a május elseje. Valaki csak egyszerűen bejelenti, hogy itt az ünnep hajnala, erre leáll a társaság szusszanni, egymásnak dőlünk, segítünk lehámozni az egykor-hátizsák volt rongyokat, s leülünk elszívni egy cigarettát. ...Ilyenkor a tribün előtt szoktam állni, László Fricivel jegyzetelünk a másnapi ünnepi beszámolóhoz... Utána sörözés a Continentálban, az asztalnál amelyet Sanyika, az ismerős pincér tart fenn... Egy kéz ér hozzám.
– Bírod fiú? Egri Laci.
Nincs ereje a gondolatnak kitaszítani egy hasonlatot a szolidaritás ünnepéről, s erről az útról, amely az emberi összetartás szimfóniája... Egymást támogatjuk a felállásnál is, aztán tovább, mint már annyiszor ezeken a nappalokon és éjszakákon át, amelyek egybe folynak és mögöttünk maradnak; beragadnak a sűrű föld alatti sötétségbe.

Reggel hatkor (amikor otthon fúvózenekarok ébresztik az ünneplő várost) kétszer körbejárjuk a Nagytermet, amíg fel nem ismerjük, mert visszafele minden másképpen néz ki, és megpillantjuk a kötélpályát, amelyen jövet Árpival eregettük le a csomagokat. Lám, már barlangi emlékeim is vannak!... Béla ötletes módon oldja meg a csomagok felvontatását: a távolság húsz méter. Van nálunk egy negyven méteres kötél, azt középen meghurkozza, oda akasztja a karabinert, abba a csomagot. A kötél egyik vége fent, a Lacika kezében, azzal húzza a zsákokat, a másik vége nálam, így vontatom vissza a karabinert. Fél óra alatt végzünk, ha minden jól megy...

A professzort pihentetjük, Pista megkívánja s mellé ül. Aztán látom, hogy előre kókad a fiú feje.
– Gyermek! A szűzmáriádat, ragadd meg azt a csomagot, s nyújts ere, mert nem vagyunk a szanatóriumban!... – Ez én vagyok. Ilyen bóbiskolásban csak összetörődik az ember. S akkor sokkal nehezebb az út.
Béla elégedetten végigmér:
– Lassan igazi lyukász leszel...
Aztán a zsomboly, majd a diaklázis, ki tudja, már hányadik ezen az úton. S a vonszolódás tovább, tovább...

Reggel fél nyolcat mutat az óra, május elsején, amikor bekocogunk a régi táborhelyre, amelynek a falára füstölték: „Kolozsvári Amatőr Barlangkutatók köre, 1966. november 7". S mellé: "Vasas falatozó". Egri Laci előhalássza viharkabátja zsebéből a szájharmonikát, kifújja belőle a port s utána hosszan köpködik. De a reggeli hangverseny elmarad...

Az utolsó éjszaka

Újabb tizenöt órás gyaloglás mögöttünk, a gyakorlatlan barlangászt most már messziről meg lehet ismerni... Fantasztikus, hogy bírja ez a Tomor!
Mi örvendünk, hogy megszabadulhatunk alaposan megkönnyebbült terheinktől, neki még van ereje Pistával visszamenni az Oázisig, hogy teát főzzenek vacsorára. A professzor ismét letörli a sárt fémkeretes szemüvegéről, s maradék erejével tréfálkozni próbál… Sápadtra sikerül... Már alszik a társaság amikor a gyergyóiak visszajönnek az Oázistól, éjszaka veszem észre, hogy Pista mellettem vetett magának ágyat. Homokon alszunk, eléggé szikkadt helyen, mégis most már minden dudor fájó pontot érint a testen. Arra ébred az ember, hogy nyalogatja a sebeit, mint az állat... És döng a föld !
Egyenletes, szabályosan ismétlődő, erős dörömbölés. Felemelkedek, hogy jobban fülelhessek: hason feküdtem, a saját szívdobogásom hallszott...

Három óra. Reggel, este, ki tudja, s itt különben sincs semmi jelentősége. Csak nehogy bedilizés lenne! De nem hiszem, a fiúk azt mondták, hogy a fáradtságtól jelentkezik a bedilizés. Elveszíti az ember a tájékozódó képességét, közömbös lesz, akármi történhet, nem érdekli, egyszóval - nem beszámítható... Nem, ez nem lehet az. A gondolatok nagyon élesen, világosan követik egymást, jól kiigazodhat közöttük az ember... Mi vár még ránk a föld alatt?... Sok újdonság nemigen. A professzor még kihalász a vizekből néhány sápadt bogarat, élve, lekotor a falakról valami barlangpor-félét, Tomornak, ha szerencséje lesz, még összeszedheti egy itt pusztult állatka csontjait… Már talált tizennégy fehér csontocskát, köztük pár éles fogat. Ha ez neki megérte… s a többiek, akik semmi efféle után nem kutatnak? Vajon mindenkinek ott él a tudatában, hogy úttörésének részese? Hogy új csapáson jár, amelyet ki kell taposni a tudomány szakavatott emberei előtt? És nem is biztos, hogy sokuk neve bekerül a Nagykönyvbe. Megéri? Nem hiszem, hogy amikor ide bejönnek, a szemük előtt egy sonkolyosi bányászüdülő képe lebeg, amelyben fehérköpenyes orvosok aeroterápiás kezelést alkalmaznak!

Mintha megigézték volna, pislákolni kezd a lámpa vérszegény fénye, aztán elalszik. Rágyújtok, a gyufafénynél hátrébb húzódok, vagy tíz méterre a tábortól. Amikor visszaérek, Garai kérdezi:
- Otthon voltál? Alvajáró vagy?
Dideregve húzom magamra a hálózsákot, s próbálok újra elaludni. Ahogy becsukom a szemem, mintha karbidlángba néznék, úgy érzem, megvakít. Ha kinyitom, látom az alig repdeső lámpákat. Valahogy sikerül ismét elaludni. Ébredéskor a professzor kérdezi:
- Srácok, most mi van?
Ezt többen szeretnénk tudni... Krámer Tomi, aki egész úton legfentebb tizenöt tőmondatot ejtett ki hangosan, precízen mondja, hogy ezerkilencszáz hatvannyolc, május elseje, délután hat óra. Tíz órát aludtunk: kezdünk kivakarózni a hálózsákból.
- Hogy isszák most a sört a Hójában! - mondta Béla kis nosztalgiával.
Álmodik a nyomor... Aztán a megszokott kép: megpezsdül a tábor. Itt már több a hely, lehet mozogni.

Laci felszereli a prímuszt, Bélával tökéletlenkednek, lobban a láng. Béla önkéntes jelentkezőt keres, aki vizet hoz a kulacsokban ez Oázisból. Tomi jelentkezik, ő a legfiatalabb (húszéves). Újra összetöltik a Supcokat, irtó vegyes levest eszünk kettőnek jut egy főzet. Pistával hörpöljük felváltva.
Aztán a gyergyóiak elmennek az Oázishoz teát főzni. Hoznak nekünk is vizet, nagy teázás.
- Emberek! - figyelmeztet Béla - itt mindenki szívja meg magát vízzel, mert hosszú az út s a Díszteremnél elhagyjuk a vizesjáratot!
Feltöltjük a lámpákat. Kevés már a karbid, kell hagynunk az utánunk jövőknek. Hálásan gondolok Bányai Karcsira, aki a saját új lámpáját adta nekem... Egész úton egyszer sem volt baj vele!

A feladat első látásra könnyűnek tűnik: a Díszterem előtt hagyjuk a csomagokat, s úgy folytatjuk az utat a labirintusba. S amit lehet, igyekszünk megismerni, az új járatokat megjelölni, de legalább képet nyerni a kutatási lehetőségekről. És igyekezni, mert rohan az idő… Már útra készen állunk, amikor Lacika megjegyzi:
- Ez volt az utolsó alvás a barlangban…
- Nem tudom, sajnálja-e?

A labirintusban

Most már nincs megállás a felszínig, közben még egy feladatot kell teljesítenünk. A. főjáratban hagyjuk a hátizsákokat, a karbidlámpa minden, amit vinnünk kell. Cédulát hagyunk a csomagok mellett a mögöttünk levőknek: "Fél 9-kor elindultunk a Díszterem felé, ha előbb értek ide, ránk ne várjatok. Viszontlátásra - kint" s aláírások.

Este kilenckor a Díszteremben vagyunk, amelyről annyit beszéltek már ezen az úton... Mindenütt víz csepeg: a falból, a mennyezetről, amely beomlott, s agyaggal keveredik a sziklákon a víz. Csúszkálunk (de mennyivel könnyebb csomag nélkül!), alig akad hely a csizmának, ahol megvethetjük a lábunkat. A bejárattal szemben törmelékhalmaz, azt kell megkerülni, hogy eljussunk a cseppkövekhez.

A sötét boltozatok alatt cizellált képződmények ezrei. Egy derékvastagságú törzs, az alja kicsipkésedik s százfelé ágazik. A nyúlványok végén félénk cseppek remegnek a halvány lámpafényben.
- Vigyázzatok a fejetekkel le ne verjétek a kristályokat figyelmeztet Béla. Ezen a szakaszon több időnk volt nézelődni, Béla úgy mutatta be a barlang legszebb részét, mint a lakására büszke házigazda. S úgy óvott is minden apró cseppkőcsodát. Óvatosan kerülgetjük a lelógó jégcsapszerű képződményeket, az ember csak nézelődik és nem is próbálja megfogalmazni, milyen érzést vált ki belőle a természet művészete.

Az idő jut eszembe… S az, hogy minden vízcsepp parányokat hordoz magában, s gonddal helyezi a cseppkő végére, és aztán követi egy másik. Az a csepp pedig teljesítette hivatását. Mennyi csepp kell még ahhoz, hogy felépüljön egy képződmény... És mennyi idő!... A cseppkő a barlangászok szeme fénye.

Elég jó ütemben haladunk előre, fél tíz körül elérjük azt a barlangrészt, amely méreteivel leginkább lenyűgöz. A nagy meanderrendszert.
- Figyeld ezt meg - mondja Laci. - Legutóbb harminckét színlőt számoltunk.
A professzor is először járt itt. Egy csiga alakú szikla előtt áll, felnéz a hatalmas képződményre és suttogja:
- Grandiózus!
Kétszer annyit mászik, mint mi, minden párkányt látni akar közelről is. Utána kapaszkodunk mintegy három emelet magasságba. Ott mondja:
- Jegyezd fel, hogy ez világritkaság. Iskolapéldája annak, hogyan alakul ki a barlang. Föld alatti speológiai múzeum! A cseppkő általában a barokkot idézi. – mondja – Ez a grandiózus képződmény modern.

Vagy egy órát töltöttünk a hatalmas meanderrendszer bejárásával. Párkányok között kapaszkodunk egyre fentebb, s alig vesszük észre, hogy ismét oda kanyarodtunk vissza ahonnan elindultunk. Fentről is lenyűgöző látvány, bár a színlők összebonyolódnak, s nem lehet messze látni. A képződmény alja, - érzésem szerint – vagy tizenöt-húsz méterrel alattunk lehet... Később, a felszínen a kör tagjai ennek a barlangcsodának nevet adtak. A speológia megteremtője születésének idei századik évfordulója alkalmából Emil Racoviță Nagy Meanderrendszernek nevezték el!...

Egyre fentebb jutunk, elérjük a meanderek tetejét. Aztán ismeretlen helyeken járunk, ahová ember még nem tette a lábát... Azt mondják a fiúk menjek előre... Az ismeretlen egyáltalán nem félelmetes: az ember itt maga mögött karbidlámpa fényeket lát, hangokat hall kapaszkodóknál kéz nyúl a hóna alá. Tomor Zoli segít fellendülni a szemben levő párkányra, aztán bevárja a többieket. Az ismeretlen pedig feltárulkozik, minden szépségét végigpásztázza a halvány lámpafény. Pirosak a arcok. Az ember ég az izgalomtól s rohanna tovább, egyre bennebb ebbe a rejtőzködő világba, amely sok évezreden át dugdosta szépségeit az emberi tekintet elől.
- Óvatosan, fiúk, el ne tévedjünk! - ez Béla józan hangja. - Vissza kell térnünk az ismert járatra, mert kevés a lámpákban a víz... Tudok egy oázist vagy egy órai járásra.
Csak most vesszük észre, hogy szomjasak vagyunk. Meglopott az ismeretlen varázsa. A professzor felhívja a figyelmünket egy kalcitkristály fészekre, amely úgy néz ki, mint egy keresztmetszet.
- Az is - mondja -, a hegy keresztmetszete. Ez a kristályfészek a barlang keletkezése előtt alakulhatott ki, aztán a víz ketté vágta!

Este tízkor elérjük az Enikő Csarnokot (Bagaméri kislányáról nevezték el). Újabb csoda. A mennyezetről kalcitkristály képződmények csüngnek alá .
Fantasztikus formákat öltenek... Olyan is akad közöttük amely a gravitációs erővel ellentétben visszafelé kunkorodik, a mennyezet irányában! Képződésük meg talány...

Ülünk összehúzódva, hogy kíméljük a lecsüngő száracskákat, s közben a professzor magyaráz:
- Egyesek szerint ezek kristályok a dús nedvességtartalmú levegőből csapódnak ki, s úgy rakódnak le...
A gyenge fényben próbáljuk megállapítani a kristályok színét. Vörösek ott, ahol több az agyag a mennyezeten, aztán elsárgulnak, lassan veszítik színüket, s végül fehérré, áttetszővé válnak. Zoli lámpát tart a cseppkőrács mögé: műélvezet... Kár, hogy nem lehet ennél a fénynél képeket csinálni. A maradék magnéziumot a meanderrendszerre tartogatja a professzor. Ismét tovább indulunk, előre a labirintusi mellékjáraton. Laci hátra szól:
- A legutóbbi expedíció itt dolgozott – mondja – próbáltuk kibogozni a főjáratot s jeleket tenni. Ezen a helyen kaptunk egy cédulát a rohamcsoporttól. Valahogyan így hangzott: Vigyázat! Most járunk itt harmadszor...

Egyre nehezebb kiigazodni ebben az útvesztőben. Párkányok váltják egymást. Megyünk az egyiken, aztán egy szakadék elzárja az utat. Fennebb kell kapaszkodni. Ott úgy érezzük, hogy előre haladunk. Aztán észrevesszük, hogy ugyanoda jutottunk ahonnan elindultunk. Éjjel egy órakor megpihentünk az Elvarázsolt Erdő mellett. A főjáratból akkora üreg nyílik, amelyben az ember csak hason fér el, úgy, hogy az arca éri a földet. Kerülgetni kell a talajból "kinőtt" vastagderekú cseppkőerdőt, nehogy kárt tegyünk a képződményekben... Bélának ez az egyik kedvenc helye, engem a meanderek jobban lenyűgöztek. Tomi is becsúszik a lyukon, érdekli a cseppkőerdő, aztán lihegve visszaér.

Háromnegyed kettőig haladunk előre. Fél kilenctől. S nem érünk a mellékjárat végére! Pislákolni kezdenek a lámpák, félő, hogy fény nélkül maradunk. Rövid tanácskozás, aztán Béla szavazásra bízza a döntést. Nem kockáztatunk, indulunk kifelé. Ide úgy sem lett volna elég még egy hónap sem, hogy az ember kibogozza a labirintus útvesztőit. Menet Lacikával felkormoztunk a barlang falára néhány kifelé mutató nyilat. Visszafelé keressük. Elég sok a téves nyíl is, amit régebben tettek. Vagy mi, most?... Keressük. Aztán Lacika csendesen mondja, hogy ne keltsen pánikot:
Nem tudom, hol vagyunk...
Eltévedtünk.

Szemben a Körös kanyarog...

Béla tizenegy éve járja ezt a barlangot, azóta százszor is volt ezen a helyen – s mindig eltévedt!
Ahányan vagyunk, annyi felé keressük a kivezető utat. Hallótávolságra maradunk, benézünk minden lyukba, hátha az rejti a nyilat, amely visszafelé mutat...

Az nem lehet, hogy pont most... Az ember fejében mindenféle zöldség kavarog: gyermekek jutnak eszünkbe s asszonyok, emberek, akik olyan távol estek hirtelen tőlünk... És sokan közülük most egészen mással vannak elfoglalva semmint hogy reánk gondoljanak. Egyesek háborúznak, mások szeretkeznek, újságot olvasnak, betörnek, fogat mosnak, még énekelnek is!... És sakkoznak... És a sakk is sport!

Arra gondolok, ha valaki megkérdezné, hányszor bántam meg, amióta lejöttem, mit mondanék... (A főszerkesztőm meg is kérdezte). Olyan az élet, hogy az ember sok mindent elhibáz. Szeretnénk visszafordulni és újrakezdeni, valahogyan másként. De az ember nem fordul vissza. Nem adja fel, hanem mindig keresi az utat, előre. Ez a nagyszerű benne! Ettől ember.
Azt hiszem, Béla ismeri fel, hogy itt már jártunk. Rövid nézelődés után egy kormos nyíl majdnem kiszúrja a szemünket.

- Megvan! Mehetünk kifelé...

Feloldódik a feszültség, szerencsére eddig senki sem beszélt, s a gondolataink miatt pedig nem kell szégyenkeznünk. Elég élénk ütemben lépkedünk ahhoz képest. hogy mennyi ideje tart az út. Szerencsénk van a fiatalságunkkal, egyeseknek a gyakorlottsággal, másoknak a kitartással... Tomor, ez aztán bírja! Hol elöl jár s keresi a könnyebb utat, hol bevár és elkéri a professzortól a lámpát, rám szól, hogy nyújtsam a kezem a tudósnak a szakadék túlsó oldaláról. Kifelé valami vonzza az embert. Panasz nincs, csak néha egy-egy csendes káromkodás, ha valamelyik a nagy sietségben a sziklacsücsök mellé lép. Ilyenkor észhez térünk, s lassítunk az iramon. Most már ráérünk.

Május másodika, hajnal. Az expedíció végét jelentő napra virrad odakint. Három hónapja készül erre az útra az Amatőr Barlangkutatók köre. Készül? Foltozza a hátizsákokat, mert a felszerelés mindenkinek sajátja. Hátha még egy utat kibír... Beszerzik az élelmet, és szombaton-vasárnap húsz órás rohanások alatt ki-be megteszik az utat: lehordják a felszereléseket, karbidot helyeznek el a pihenőhelyeken, sajátkezűleg készített rozsdamentes acél nyilakat visznek be, hogy az expedíció jelölhesse az új járatokat. Hétfőn reggel pedig munkába állnak!

Gazdátlan társaság. Az Akadémia nem tekintheti sajátjának, mert az tudományos intézmény, csak segítgeti őket, amivel lehet, főleg dr. Coman utánajárására. A Kolozsvári Munkás Sportklub két éve, a kör megalakulása óta gondolkozik azon, hogy sport-e a barlangkutatás... (Egyesek azt is a fiúk szemére vetették, hogy flekkenezni járnak Sonkolyosra! Az illetőt szívesen látjuk egy ilyen kiránduláson!) Az említett sportegyesület annyit azért tesz értük, hogy minden szerdán este rendelkezésükre bocsát egy helyiséget, ahol megtarthatják kis megbeszéléseiket, amelyeken a mostanihoz hasonló utak sorsa dől el!...

S a fiúk arról álmodoznak, hogy innen, Kolozsvárról, az ő példájuk nyomán indul majd országos akció a még ismeretlen barlangok feltárására! Valami meg is mozdult. Ezért jöttek a gyergyóiak, s a felszállásnál nagyváradi alpinisták fogadtak. Krámer Tomi is váradi, most megkóstolhatta a barlangászat ízét, hátha itt ragad!

Reggel ötkor cédula vár az elágazásnál a rohamcsoporttól „Elindultunk kifelé, visszük dr. Coman csomagját. Könnyű kimenetelt! Szilágyi, Bányai, Fábián, Kőműves, Csoltkó, Vlad, Moravek." Lehet, hogy Béla többre számított, de egyelőre ennyivel kell megelégedni : az ország leghosszabb barlangja jelenleg 15233 méter. Az expedíció 1087 métert tárt fel.

Elégedettek lehetünk. Megtettük, amit ennyi idő alatt emberileg lehetséges. Utolsó étkezés a barlangban. Nincs kenyerem, de van Zolinak, Bélának szalonnája, Tominak krumplicukra, Pistának halkonzervje, Lacinak kockacukra - összedobjuk a kaját... Laci még visszaszalad a régi táborhelyig (öt percnyi járás) és hoz egy doboz karbidot hogy tartson a kijáratig. Néhányan feltöltik a lámpákat, aztán irány a felszín. A Bagaméri zsomboly mellett elkúszunk a szakadéknál, utána pihenő, cigarettaszünet, még feljegyzem, hogy eddig jutott el Béla első expedíciója. S mi most már minden nehézség nélkül megyünk át ezen a helyen. Mennyit dolgoztak a fiúk, amíg járhatóvá tették ezeket az "utakat"!

A Gályarabok Folyosója alatt még egyszer utoljára jól kikáromkodjuk magunkat, amúgy lyukászmódra.
- ...még azt is, aki kitalálta ezt a lélekszorítót, minden leszármazottjával együtt!...
Belegázolunk a vízbe, ki törődik most a gübbenőkkel! Lacival rohanunk elöl, valami ellenállhatatlanul serkenti az embert kifelé, mintha üldöznének. Egyszer csak hangokat hallunk: Emil öccse jön néhány barátjával s egy nővel, azt mondják, bemennek egy kicsit, de csak itt az elején. Tehát vége...

Vakító fénycsík zuhan a mélybe, ripityára zúzza az örök sötétséget, megszínesíti az itt terpeszkedő párát. A kijárat ajtaján behull a napfény. Hunyorgunk. Pár perc után átlép a barlang vasajtaján Laci, Béla, a professzor, hátrébb nem nézünk... Beleütközünk valami bántó zöldbe, ezek a bükkfák... El kell fordítani a fejet. Folyatódnak a szagok. A levegő terhes szokatlan illatokkal, nem tudjuk szétválasztani a virágét az ázott tavaszi föld szagától. Valamiféle madár rákezdi, a professzor azt mondja, rigó...

A barlang fölött nyájat terel egy pásztor, amikor meglátjuk az arcát, csak akkor pillantunk egymásra... Hát, szép kis társaság! Szakállas, gyűrött képek, karikás, tompán fénylő szemek. A barlang bejáratánál lefényképez a professzor, aztán én őket. Még maradunk. Lacika a vasajtóval bíbelődik, Tomor is segít, mi a lámpákat csavargatjuk. Valahogyan nehéz innen elindulni...

Szemben a Körös kanyarog, partján váradi turisták, ünnepelnek. A közel ötvenéves professzor jódlizni kezd; s a víz partjáról válasz érkezik. Mondják, hogy idekinn eső esett...

Ilyen emberek

Szél fúj, tavaszi, langyos. A menedék ház tornácán Mihai bácsi nyújtja a kezét:
– Isten hozott fiúk, ugye nem történt semmi?...
Orvul meglep az ellágyulás a meleg levegő simogat, jó lenne végig heveredni a pázsiton. A körös partjáról kíváncsi leánykák bámulnak felénk, vihognak... Ki törődik velük! Fent vagyunk!

Jönnek a fiúk, szorongatják a kezünket, valaki az óráját nézi: nemsokára kilenc. Százhat órát töltöttünk a föld alatt. Nagyon megjön a hangunk. Bámuljuk egymást, lobogtatjuk a rongyainkat s derülünk a kivillanó sáros könyökök, térdek, ülepek láttán. Jó tudni, hogy a menedékházban várnak a kinn hagyott záraz emberi öltözékek. Először: Irány a Körös!
– Banda! – adja ki Béla a jelszót – Kivakarózni a koszból!
Lent a víz partján találkozunk Paullal, Bányaival, Árpival, még ők sem fejezték be a tisztálkodást. Mondjuk, hogy Moravek és Emil nemrég hazaindult vonattal...
– Süket Laci – kezdi Bányai –, nem szolt, hogy lázasan jött be a barlangba... S mennyit dolgoztattuk! Azon kívül ő volt a családi melegség is... Észrevettük, hogy rosszul érzi magát, azért aztán igyekeztünk ki előttetek.
Most tűnik fel, milyen keveset voltunk együtt Moravekkel. Ott volt, ahol segíteni kellett, de ezt is olyan csendesen csinálta, hogy észre se vette az ember.

Gatyában állunk a víz partján, amikor Tomor Zoli ruhástól belegázol a folyóba. A barlangba fogadkozott, hogy csak érjünk ki, meg sem áll a körösig, ha esik, ha süt. Fentről visibálnak, Zoli arra sem néz, tempós léptekkel bemegy nyakig, úszik néhány métert, aztán nyugodtan kicaplat s vetni kezdi magáról a bendő kezeslábast. Mi is beállunk térdig, de olyan hideg a víz, hogy elzsibbad az ember lába. Száraz meleg ruhába öltözhetünk végre. Húznám a nadrágot amikor Bányai hangját halljuk fentről:
– Feri!... Feriii!
– Mi van?
– Baj! Gyere fel.
Meredek ösvény vezet a víz partjáról a menedékházig, szedem a lábam. Hogy épp most történjék valami, mikor már mindenen túl vagyunk...! Karcsi a tornácon áll. Mosolyog.
– Mit hülyéskedtek – nyugszom meg.
– Várnak bent a fiúk – mondja –, át kell esned az avatáson...
– Milyen avatáson?
– Tiszteletbeli lyukász leszel.
– Jöjjön aminek jönnie kell.

Gondolom valami fenékre verés lesz. Vagy karbid lámpával nyílat kormoznak a homlokra, hogy „kijárat felé”... A fiúk, akik maradtak, mind itt vannak. Szilágyi rövid beszédet mond, valahogyan ilyen formán: „Tisztelt tag, most már bevallhatjuk, az elején azt hittük, hogy összetojod magad...” (itt enyhítettem). Azzal a nyakamba akaszt egy nagy érmet. És sorra mindenki kezet nyújt. Nézem az érmet... hát erkölcsnemesítésre alkalmatlan az öntött ábra... Mit mondjak, elérzékenyedtem... Gatyában, tornaingben, és nem érzem viccesnek a jelenetet.

Árpinak az arcáról lassan visszavonul a mosoly. A professzor tempósan törölgeti fémkeretes szemüvegét, ismert, megszokott, kedves mozdulatokkal. Fábián Sanyi üres paszulykonzerves dobozban kotorász, Lajit nézi, aztán mindketten engem... Ki tudja, az életben tűznek-e még a mellemre plecsnit... Annyit ígérhetek, hogy ezt sohasem fogom szégyellni! Ilyenkor nem lehet semmit mondani. Hirtelen nincs más kéznél, szétosztom a lanilonos babakrémet, amivel pici korában Jutka lányunk popóját kenegette a feleségem. Óriási sikere van, mindenki kér, a felsértett végtagok nyelik a puhító kenőcsöt.

Később a professzorral állunk a napon.
– Kovács Frici öntette – mondja –, direkt számodra... Azt mondta csak kijövetel után adjuk át, ha megérdemled.
Ilyen emberek ezek. Aztán arról beszélünk, hogy Racoviță úttörőknek nevezte őket s rendkívül nagyra értékelte munkájukat. Ezt a tiszta, önzetlen passziót, amely mentes minden érdek-sallangtól. Mert ki kérte rá Bagamérit, hogy eddig negyvenkét kisebb nagyobb barlangot fedezzen fel? Amit cserében kapott pénzzel úgysem lehet megfizetni!
– Bár csak több lenne belőlük – mondja a professzor.

Később egyedül kijövök az udvarra és visszanézek a domboldalra, oda ahol megrepedt a hegy s a sötét üregből most is fúj a hűvös szél... Sok mindent megértettem az utóbbi napokban... Eszembe jut egy barlangi beszélgetés Fábián Sanyival... Amikor megkérdeztem, hogy miért csinálják? Ő azt mondta: „Malloryról, a tragikus sorsú alpinistáról olvastam valahol, aki éveken át ostromolta a Himaláját, oda is veszett, hogy egyszer valaki hasonlót kérdezett tőle... Hogy mi értelme van ennek, minek kell megmászni a hegyet? Azért, mert van! – ezt felelte... Ennél jobbat én sem tudok mondani.”

Orbán Ferenc


SZPELEONAUTÁK

1967 május 7, Igazság

Sonkolyos apró bányásztelepülés Élesd rajonban. Takaros kis állomásán minden nap áthalad a nemzetközi gyors, de nem áll meg. S itt, ma már, nem várja Mihail Sebestian ábrándos lelkű Miroiu tanára a Névtelen csillagot, hogy pazar fényt árasszon egy pillanatra maga körül. Minden megy a maga megszokott rendjén. Csak a drótkötél-pálya zaja meg a Sebes-Kőrös csobogása tépi szét a csendet. Nem várnak csodára a szép új blokkházak dolgos lakói. És csoda mégis történt. Vonatunk csikorgó fékekkel állt meg a sonkolyosi állomáson... Így kezdődött, 1957 április 6-án.

Azaz, tulajdonképpen évmilliókkal ezelőtt. A víz, a szél, a természet erőinek összefogásából földalatti múzeum teremtődött, káprázatos kincsekkel. A Gyémántboglya, a Kínai teaház, a Török turbán, a Vörös csillárok, a Lándzsa, a Tündérterem, a Kőlepke, az egyik végéből zuhanyt lövellő Torpedó, a Törpék birodalma, a robajló Dörgő, a Tejpatak - egyszóval a történelem előtti idők szülötte, a sonkolyosi cseppkő barlang. Az apáról fiúra, pásztorról pásztorra meg a pásztorokról a bányászokra szálló legenda egy keskeny, magából éles levegőt kilövellő sziklarés emlékét őrizte, ki tudná megmondani mióta, a Szelek odúja néven.

E keskeny sziklahasadékon át kezdte meg az ismerkedést, tíz évvel ezelőtt, Bagaméri Béla kolozsvári alpinista Hades birodalmának e "részlegével". A megismerés, a felfedezés kínzó vágya sarkallta akkor, amikor egymaga megtette az ismeretlenbe az első ötszáz métert. S ez ösztökélte nem sokkal később melléje szegődött társait is. Például Szatmári Dénest, aki elsőként kúszott át a bejárat hasadékán, a Lélekszorítón. S hadd jegyezzük le - mementónak - még egyszer a többi úttörő nevét: Xantus János, Gagyi András, Szabó Tamás alpinisták, Voişeanu Gheorghe, Nyerges János, Zürich István, Blazsek Ödön és Blazsek Livius, Daumzé Attila turisták. Melléjük álltak a hivatásos barlangkutatók, tudásukkal, ügyszeretetükkel: Coman Dan és Viehmann Iosif. Majd később az ifjú alpinista - amatőr barlangkutató nemzedék.

1967 május másodikán az úttörők egy része s a stafétabot átvevői meghitt baráti ünnepségre jöttek össze Sonkolyoson, a Sebes-Kőrös festői szépségű partján, a barlang közelében. Ezt az évfordulót aligha lehetett volna méltóbban köszönteni, mint ahogy a hattagú rohamcsapat tette. Moravek László vezetésével Kőműves Emil, Bucur Dan, Bányai Károly, Krasznai Béla és Varga Alfonz április 29-én estétől 60 órát töltött az örök sötétség földalatti birodalmában. (Újabb részek feltárásával alighanem megdöntötték a Topolnița barlang hazai viszonylatban eddig tartott rekordját. Hozzávetőleges számítások szerint a Szelek barlangjának eddig ismert része elérte a 11149 métert (Legutóbbi híradásunkkor, 1966 novemberében a 8902 méternél tartottak). E kis csapat szpeleonauta szemmel látható örömmel, de végtelen szűkszavúsággal nyugtázta az eredményt.

De hát kik és milyen emberek az amatőr barlangkutatók? Előre kell bocsátanunk, hogy bár ők is sokszor rohamozták már meg a természetet, az újságírónak is kétszer kellett csatába indulnia "ellenük", míg szóra bírta őket. A kis csapat végül is feladta, a föld felett, hadállásait. A nehezen induló beszélgetésbe aztán csak belemelegedett Moravek László is, meg Bányai Károly, Kőműves Emil és a többiek.

Életpályájuk más és más pontról indult. Különböző helyeken dolgoznak, életkoruk 20 és 30-32 között váltakozik. Közös szenvedély toborozta, hozta össze őket: a természet áldozatot vállaló, önfeláldozó tisztelete és szeretete. És egy tevékeny szervező: Bagaméri Béla. Egybehangzóan nem sportnak, sem nem szenvedélynek - szórakozásnak nevezik azt, amit tesznek. És természetjárásnak sem, a szó prímér értelmében. Mindaz, amit végeznek - időt, pénzt és energiát nem sajnálva - túlnő az elmondottakon. Tudományos kutatás is ez.

Szakmájuk másfelé irányítaná, vonzaná érdeklődésüket, de munka után, a szabad órákban a lakatos meg a mérnök, az egyetemi hallgató meg a technikus geológiai szaklapot böngész, topográfiát tanul, zoológiával foglalkozik, s szorgalmasan jegyez a Szpeológiai Intézet szervezte tanfolyamon. Hogy jól felfegyverkezve, minden veszélyre számítva indulhassanak kibetűzni a természet geológiai korokba vésett hieroglifáit. Mert nem üdítő sétára mennek. Ideget, energiát emésztő nehéz munka, olykor emberfeletti erőfeszítés ez. Első parancsolata pedig a fizikai erőnlét. Hétről hétre, hónapról hónapra, télen és nyáron, tréningre van szükség, sílécekkel, kötéllel a hómezőkön és a Tordai Hasadék vagy más távolabbi terep sziklabércein. Fegyelem kérdése ez, az önfegyelmezésé, az önként vállalt és rendíthetetlen fegyelemé. Egyetlen elvétett lépésmozdulat is emberéletbe kerülhet. Ezért kezdte beszámolóját Moravek László így: „Örülünk, mert baleset nem történt." Aki pedig vét az íratlan szabályok ellen, felelnie kell társai előtt. Nem nézik el, mert nem nézhetik el a legkisebb kisiklást sem. Megbüntetik. S a letiltás a túráról bármelyiküket érzékenyen érinti.

Ez a nemesen szép szenvedély bajtársiasság- szolidaritás dolga - magas hőfokon. Itt áldozni is tudni kell. Egyik expedíciójuk alkalmával Bányai Károly beszorult egy keskeny vágatba. Moccanni sem tudott. A percek ólomsúllyal nehezedtek rá a kőzet dermesztő ölelésében. - Először néztem szembe a halállal - mondja, s tekintete üressé válik egy pillanatra. A segítség, mint mindig, most is megérkezett. Fojtott hangon mondja, szinte csak önmagának: - Három órát tartott a küzdelem, három órát szinte csak centiméterekért. Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok. Legszívesebben már abbahagytam volna a küzdelmet. De a barátom - mutat a mellettünk ülő vállas, szőke fiatalemberre - kitartott mellettem.

S utána egy álló hónapig nyomta az ágyat. A veszély ott leselkedik rájuk minden kőben, minden fordulóban, minden méternél. Ezért is tartják mindennél előbbre valónak az összetartást, a bajtársias szellemet, minden egyes ember „lelki erőnlétét", kiegyensúlyozottságát, erkölcsi biztonságát. "Elolvasni, amit a természet száz millió évvel ezelőtt jegyzett fel titkosírással, belépni oda, ahol ember még nem járt, új lapot kezdeni a természet megismerésének nagykönyvében és segíteni, hogy hasznosítsák titkait" – talán így foglalhatnánk össze röviden azt, amit beszélgetésünk során megtudunk a kolozsvári amatőr barlangkutatóktól arról, hogy mi is ösztönzi őket szép felfedező útjaikon. Évezredes hagyomány folytatói ők – a legemberibb hagyományé – szembe nézni az ismeretlennel és az ismeretlent ismertté tenni. Az örök sötétség birodalmát járják, fáradhatatlanul. Lámpásaik csillagokat gyújtanak. Névtelen csillagokat írnak fel a barlangvilág csodálatos firmamentumára.

Reisz Katalin



REKORD A FÖLD MÉLYÉBEN

1967 augusztus 23

Nem mindennapi rekord született az elmúlt hét végén a Sonkolyos melletti Szelek barlangjában. A kolozsvári alpinisták barlangkutató körének hét tagja Bányai Kornél vezetésével 106 órát töltöttek a föld melyén, s a barlangi táboruktól kiindulva 13 751 méterre növelték az eddig feltárt járatok hosszát. Ezzel aztan ez a szépséges földalatti világ első helyet ért el országos viszonylatban is, maga mögött hagyva az eddigi „rekordert", az olténiai Topîlniţat. A szpeológusok, akiket most már bátran nevezhetünk szpeleonautáknak is, a barlangi tartózkodásban is országos csúcsot állítottak fel, de a tudományos eredmények, felfedezések sem maradnak el a komplex sportteljesítmény mögött.

Az úgynevezett vizes jára­tot követve megállapították, hogy a barlangi patak új szakaszában az első emele­ten folytatja útját, egy rend­kívül bonyolult tektonikájú folyosórendszerben.

Moravek László mérnök, aki a geológiai megfigyelé­seket végezte, megállapítot­ta: - Ott, ahol a Szelek bar­langjának végét sejtettük, egy új, még teljesen ismeret­len földalatti világ kezdő­dik s így a vélt finálé he­lyett egy újabb expedíció nyitánya várja itt a szpeleonautákat. A rendkívüli ügyességet, fejlett alpin­technikát, igen jó felszere­lést és csapatmunkát kívánó expedíciónak meg kellett küzdenie a szepeleonauták útja során törvényszerűen fellépő akaratgyöngeséggel, emlékezet-zavarokkal, nem is szólva a barátságtalan mikroklíma, a környezet, ég­hajlat káros hatásairól. A barlang levegőjének 100 szá­zalékos nedvességtartalma, az egyenletes, 10 fok körül járó hőmérséklet, az abszo­lut csönd, az időtlenség ér­zése, a nappalok és éjszakák váltakozásának teljes hiá­nya önmagában is nehezen elviselhető s kétszeresen kell ellenük küzdenie annak, aki közben még kemény feltáró és koncentrált gondolkodást megkövetelő tudományos munkát is akar végezni.

És míg a földalatti részleg többi tagja, Csoltkó Lajos, Kőműves Emil, Egri László, Kőműves Pál és Imre László száz százalékos testi és lelki helytállással teljesítették a kitűzött feladatot, a felszíni csoport Bagaméri Béla mér­nökkel az élén a Peştera unguruluit, a Magyar bar­langot és az ún. Kincses bar­langot vette szemügyre és érdekes feltáró kirándulást tett az Izbândiş-zsomboly környékére.

Dr. Xántus János

AZ ORSZÁG LEGHOSSZABB BARLANGJÁBAN


1967 Október 1, Előre

A Sebes-körös legszebb pontján, ott, ahol szürke sziklák ölelkeznek a Sonkolyos felől tajtékozó kék áradattal, nyílik a szelek barlangjának a bejárata. Itt hatolt be elsőnek 1957 április 6-án Bagaméri Béla, a kolozsvári „Metalul roşu” fiatal mérnöke, a föld gyomrába, azért, hogy 10 év letelte után ma, mint hazánk első barlangjáról írhassunk, a „Szelek”-ről. A barlang nevét onnan kapta, hogy az óriási folyosóin átfújó légáramlat különös hangokat csalt ki a bejárat kőkapujának szikláiból. És amikor az év májusában arról adtunk hírt olvasóinknak, hogy feltárt járatainak hosszúságával erősen megközelítette a csúcstartó Topolniţat, ma már büszkén jelentheti a kolozsvári műkedvelő barlangkutató k köre azt, hogy 106 órás földalatti táborozás után 13371 méter az ismert folyosók és termek hossza s ott, ahol a barlangrendszer végét sejtették, és ameddig az év májusában eljutottak új, talán még hatalmasabb földalatti labirintus kezdődik, mely alighanem összeköttetésben áll egy másik karsztos tájjal, az Izbândiș vízvidékével.

És a vakmerő speleonauták csúcsdöntő expedíciójáról szólva először talán a felfedezés történetének főbb mozzanataira vessünk egy rövidke pillantást.

„Bátrakat segíti a szerencse”

Közvetlenül a felfedezés után néhány nappal már ott vannak a sokat ígérő sonkolyosi karsztnál a kolozsvári alpinisták és barlangkutató k, akik vízfestéssel igyekeznek megállapítani a földalatti patakocska futását. 1959-ben még csak 5 kilométer a feltárt járatok hossza, de csakhamar megismerik az emeleti galériákat is, és ha tovább lapozunk a „speológus leltárban”, megtudjuk, hogy roham roham után indult a szelek és az Izbândiș rendszer összefüggésének kimutatására. 1961-ben már a nagyközönség részére is hozzáférhetővé válik a „Szelek előcsarnoka”. Két évre rá a Hippodrom teremben dolgoznak a kolozsvári barlangkutató intézet munkatársai, s Dan Coman tudományos főkutató, érdekes megfigyeléseket végez főképpen a barlang élővilágára vonatkozóan.

Aztán a vakmerő speleológusok veszélyes omlásokat másznak meg, vízzel telt szifonokat úsznak át és 1963-ban nagyszabású turista találkozó keretében mutatják be „barlangjukat” a messze-földről összesereglett természetjáróknak.

A bejárat fölé pedig oda kerül a Természetvédelmi Bizottság táblája is, tudtul adva a látogatóknak, hogy ezentúl a barlangrendszer törvényes védelem alatt áll. 1965 telén elkészülnek az első földalatti útjelzések is, főképpen a rendkívül bonyolult „labirintus járatban”. Most már 7 kilométer hosszúságban ismert a Szelek barlangja. És akkor kerül sor a Hadsereg Központi Házának alpinistáira akik Cristea Emilian érdemes sportmester vezetésével és a kolozsvári barlangkutató intézet tagjainak közreműködésével törnek előre a barlang fő folyósólyán. Sokáig az általuk elért pont jelentette a rendszer fináléját.

Ebbe azonban sehogyan se akartak belenyugodni a felfedezők. Még ugyanabban az évben 18 főnyi csapatuk indul rohamra.

Egy jelentéktelen sziklarepedésben behatolva, szűk sziklafolyosó „kutyaszorítóján” átvergődve négy hatalmas földalatti terembe jutottak. Sötétben vesző mennyezet oszlopai, táncteremhez hasonló tágulatai fonódnak itt össze szépséges cseppkövekkel, kőgyertyákkal, kalcit kristályok milliárdjait csillogtató drapériákkal. És mindenütt a szelek barlangjára annyira jellegzetes és jellemző „anthoditok” csodás bazsarózsákat, szegfűket és margarétákat utánzó kővirágok szegték útjukat sokszor egész szőnyegeket terítve lábaik alá. Órákig gyönyörködnek az akkor feltárt Amatőrök termében, majd a gigászi Cseppkőpalotában vagy az Ezeregyéjszaka mesealakokat imitáló cseppkőszobraiban.

1966 őszén kerül sor a nagyszabású „65 órás expedícióra” mely a Kaptafa-járat, a rokokó terem, a Csillogó folyosó és a Korallok termének feltárását eredményezte.

Az 1967-es év a „nagy felfedezések” jegyében indul meg. Január 20 és 22 között három rohamcsapat dolgozik a mélyben, februárban pedig Moravek László mérnök együttese a Lépcsős zsombolyt legyőzve 9791 méterre javítja meg a Szelek hosszúsági rekordját. Aztán, május elsején kedves kis ünnepség színtere volt a barlang előtti tisztás. Barlangjuk 10 esztendős felfedezését ünnepelték a speleologusok. És ennek tiszteletére 11146 métert tudtak már javukra írni, pontosabban felmérni a kutatók. A barlangnak azonban sehogyan sem akart „vége lenni” és ezért vakmerő elhatározás született meg a „speosok” táborában. Augusztus 23-án hét tagú csoport ereszkedett le a földalatti világba, hogy ott – 106 órát töltve – több csoportot indíthasson a különböző, még ismeretlen járat és folyosó kipuhatolására.

Egy új barlangrendszer kapujában

A rohamcsapat vezetője Bányai Károly volt. És amikor ott állottunk velük a csillagfényes nyári éjszakában, a Szelek barlangjának bejárata előtt, elmondotta, hogy a tábor, melyet a barlangnak legszárazabb szakaszában akarnak felütni, bizony 5-6 órai távolságra van a bejárattól. Nem kényelmes ösvényen kell oda lejutni, hanem amúgy csúszva mászva, olykor nagy gyakorlatot igénylő alpinista technikával. Az első emeli úgynevezett Hippodrom terem fogadja be azt a kis „földalatti tisztást” amelynek puha homokjában verték fel a sátrakat, terítették ki a hálózsákokat és helyezték el a körbefutó sziklapárkányokon az élelmiszereket és a felszerelés darabjait.

A tábor és a felszín között háromtagú összekötő csoport teljesített szolgálatot Szilágyi Ákos mérnök vezetésével. Munkájukra részben az utánpótlás részben pedig a biztonsági intézkedések szempontjából volt múlhatatlan szükség.

Egy kiadós alvás után délelőtt 11-kor indult el az első rohamcsapat egyenesen a végpontot jelentő omláshoz.

„Amint feljutottunk a roppant kövekből álló torlasz tetejére – olvassuk Moravek László mérnöknek, az expedíció geológusának beszámolójában – egy óriási terembe jutottunk. Ennek végén igen bonyolult diaklázis (hasadékrendszer) állotta utunkat. Keresztül törve rajta jutottunk el egy emeleti vizes járatba. A benne folyó patak szinte észrevétlenül szivárgott le egy alsóbb szintre, s amikor újabb másfél kilométert sikerült megtennünk, részben a sziklák közt, részben a jéghideg vízben gázolva, úgy éreztük, hogy erőnk fogytán van. Nem volt már karbidunk sem elég s így vissza kellett fordulnunk. Ez az új és úgy látszik összefüggő vizes járat azonban nagyszerű távlatot rejteget magában. Meggyőződésünk, hogy ott ahol a szelek végét sejtettük, egy új hatalmas barlangrendszer kiinduló pontja rejlik.”

És miközben a Moravek-csoport befejezte feladatát, Egri Károly és kísérője, Krasznai Béla, egy rendkívül bonyolult Körjárat kibogozásával járul hozzá az expedíció sikeréhez. De a 106 órás földalatti tartózkodás nem csupán újabb szakaszok feltárásának sikerét hozta magával, hanem igen érdekes élettani megfigyeléseknek egész sorozatát.

Hátunk mögött a mélység – előttünk a nagy ismeretlen...

„A barlangban minden életfunkciónk erősen lelassult – olvassuk Moravek László túrabeszámolójában. Beértük napi négy órai alvással is és aránylag keveset is ettünk. Akcióképességünk is erősen korlátozott volt. Egy élelmiszer csomag kibontásához, a lefekvés előkészítéséhez, vagy épp a vacsorafőzéshez csak nagy ímmel-ámmal és húzódással fogtunk neki. Felmondta a szolgálatot időérzékünk is. Bár voltak óráink, mégis valósággal kiestünk az időből. A végpont áttörésére csütörtök este indultunk el a főtáborból és igen meglepődtünk, amikor az utánunk jövő kisegítő csapattól megtudtuk, hogy már szombatot ír a kalendárium.

Az ilyen többnapos barlangi tartózkodás során könnyen felléphet a klausztrofóbia jelenség is, mely a tériszonynak némiképpen ellentéte. A barlang falai mázsás súllyal nehezednek a barlangjáró lelkére, félelem és pánik érzése fogja el, mely adott esetben idegösszeroppanáshoz is vezethet. Jól összeszokott és nagy gyakorlattal rendelkező csapatunknál ilyesmi nem fordult elő, bár volt közülünk olyan, aki bizony érezte, szerencsére csak a „szelét”. Rendkívül érdekes volt az is, hogy kijövetelünk után még pár napig rendkívül nyugtalanul aludtunk, felébredve pedig a szoba sarkai mély szakadékoknak, a bútorok bizarr sziklaformációknak tűntek előttünk. Nem tagadjuk, a feltárás során testi és lelki erőnk legvégső határáig mentünk el, s így nem csoda, ha több nap kellett ahhoz, hogy teljesen regenerálódjunk.”

„A feltárás körülményeit röviden így jellemezhetné m – írja naplójában Moravek László –: fejünk fölött ingatag sziklatömbök kártyavára, alattunk szakadékok feneketlen torka, hátunk mögött ijesztő mélység labirintusa, előttünk pedig a nagy ismeretlen. És mindez két napi „járóföldre” a hegy belsejében.

Az ötnapos földalatti tartózkodásból 36 órára volt szükség ahhoz, hogy az új szakaszokat feltárjuk. Ruháink teljesen leszakadtak rólunk, s tönkrement gumicsizmáinkkal együtt el is kellett dobnunk őket. A visszatérés folyamán aztán különös dolgot tapasztaltunk. Rendkívül intenzív memória zavarok vettek erőt rajtunk.. A kihagyó emlékezet nem volt képes visszaidézni azt, hol is vagyunk, merre is járunk. És aki pillanatnyilag ura volt emlékezetének az vette át a vezetést. Az vitte, szinte kézen fogva a többieket, akárcsak valami járni tanuló kisbabákat. És bár az összes karbidlámpánk teljes üzembe volt, mégis úgy látszott, mintha tökéletes sötétségben támolyognánk. A legkönnyebb helyeken is úgyszólván leküzdhetetlen tájékozódási nehézségek léptek fel. És mindezt a legnagyobb közömbösséggel viseltük el. A veszély semmi hatást sem tett reánk, mintha az életösztön is kihagyott volna bennünk...”

Sokat, nagyon sokat lehetne epilógusként írni a bátor és lelkes kutatók munkájáról, tapasztalataik hosszú soráról de legfőképpen nehézségeikről és óhajaikról is. Mert azok is akadnak ám bőven, még pedig a dolog természetéből kifolyólag. Eddigi expedícióik kivétel nélkül saját költségükre történtek és ami még fontosabb, megtakarított szabad idejük számlájára. A nehezen összehozott felszerelés is bizony tönkrement, hiszen a barlangkutatás nem hétvégi sétakirándulás ám. A Barlangkutató Intézettől kölcsönbe kapott gumicsizmákat is bátran le lehet írni a leltárból és az élcsapat kezeslábasainak maradványait is el kellett dobni, amint a kutatók ismét a felszínre kerültek.

A fiúk is fáradtak kimerültek, hiszen túlórázással és szabadnapjaik feláldozásával spórolják össze a kutatáshoz szükséges napokat. De bíznak abban, hogy eddigi eredményeikre való tekintettel nem késik tovább az illetékes sportszervek és hatóságok támogatása sem. És szeretnék azt is, ha legközelebbi expedíciójukon már egy orvos is lenne velük. Életfunkcióik és pszichés jelenségeik megfigyelése sok érdekes és értékes adattal gazdagítaná a tudományt. És vajon nem lenne-e érdemes újra kiadni a felfedezőnek, Bagaméri Bélának, Szelek barlangja című könyvét, amely megjelenése után 2-3 nap alatt valósággal eltűnt a könyvesboltokból? Lenne mivel kiegészíteni az 1961-ben lezárt anyagot!

Ha pedig a barlangot a nagyközönség részére is hozzáférhetővé lehetne tenni, úgy nagyszerű idegen forgalmi látványossággal is bővülne természeti szépségeink amúgy is gazdag leltára.

Dr. Xántus János



A SZELEK BARLANGJA

1967 December 2., Kolozsvár

(A magyar-román közös könyvkiadás keretében megjelent és Magyarországon is forgalomba hozott Bagaméri-Coman-Tóth: Szelek barlangja című könyv megjelenése óta nagy érdeklődéssel figyelik a magyar barlangkutatók a Szelek barlangjáról érkező újabb híreket. Az alábbiakban a felfedezők egyike ad rövid áttekintést a barlang feltárásának eddigi történetéről. - Szerk.)

Sonkolyos (Suncuius) a Kolozsvár-Nagyvárad vasútvonal mentén, a Sebes-Körös partján fekvő bányásztelepülés, mindeddig inkább homokbányászatról volt nevezetes. Bár környéke, a Királyerdő hegyvidéke igen gazdag karsztjelenségekben, mégis nagy meglepetést keltett, amikor 1957 áprilisában Bagaméri Béla, a neves kolozsvári barlangkutató a Körös-part egy erős légáramlásáról ismert keskeny hasadéka mögött barlangrendszert sejtve, a nyílást megbontotta és valóban be is jutott egy nagy patakos barlangba, melyet Szelek barlangjának nevezett el. A felfedezésről s az első feltárások történetéről könyv is jelent meg, amely nem ismeretlen a magyar barlangkutatók előtt sem. Az először kb. 500m hosszban feltárt barlang azóta igen látványos karriert futott be és csupán a kutatás ütemén múlik, mikor lesz egyike Európa legnagyobb barlangjainak. Bár a teljes feltárás és tudományos feldolgozás előreláthatólag hosszú éveket vesz majd igénybe, a számos feltáró expedíció már eddig is igen sok érdekes megfigyelést tett. Ezeket vázlatosan, a teljesség igénye nélkül adjuk közre.

A barlang a földtörténeti középkor, túlnyomóan triász-kori mészköveiben fejlődött ki. A későbbi nagy kéregmozgások alakíthatták ki azt a felszínen is jól észlelhető ferde törésvonalat, amely aztán meghatározta a barlang fő járatainak irányát. A Szelek barlangja a tektonikusan preformált emeletes barlangrendszerek jellegzetes példája.

Vizes járata és első emelete és egyes, valószínűleg harmadik emeleti szintnek megfelelő járatai csak szakaszokban ismertek. Folyosóinak keresztmetszetei a Vass Imre - és a Béke-barlang szelvényméreteihez hasonlóak, de minden elképzelhető folyosótípus és méret megtalálható ebben a bonyolult rendszerben. A járatok sok helyen beláthatatlan magasságba nyúlnak fel, máshol nagy nyolcasokat képezve keresztezik egymást s szakadnak össze hatalmas termekbe. Találhatunk bonyolult szakadékrendszereket és kilométeres nagyságrendű többszintű mellékjáratokat, amelyek sajátos térbeli elhelyezkedésének kialakulását ma már igen nehéz megmagyarázni.

Ezt az amúgy is bonyolult barlangrendszert egy vagy több későbbi kéregmozgás összetörte. A repedés szétnyílt, a járatok elmozdultak. Így sok-helyt többtonnás sziklák omladékhegyei, másutt szakadékok, kürtők nehezítik a közlekedést s a feltárás csak igen nagy körültekintéssel végezhető. A természet fékvesztettségét s a nagy földtörténeti katasztrófák légkörét érezzük lépten-nyomon. Az eddig megismert szakaszok felmért hossza 13.751m, teljes bejárása mintegy ötnapos expedíciót igényel. Bár a barlang cseppkőképződményekben viszonylag szegény, azonban vizesjáratában és egyes távoli folyosóiban ha nem is baradlai méretű, de szép képződményeket találunk. Érdeklődésre tarthat számot az emeleti mellékágak sok érdekes gipszkristálya s a csokrokba összecsavarodott, nagyméretű görbecseppkövek, heliktitek ezrei. A szakembereket leginkább az igen gazdag korróziós-eróziós formakincs lepte meg, amely talán a barlang legnagyobb értéke.

A tektonika mellett a víznek volt döntő szerepe a tágas járatok kialakításában. A szelvényméretek s különösen az emeleti járatokban észlelt kavicshordalék nagyság szerinti megoszlása azt bizonyítja, hogy igen nagy hozamú földalatti vízfolyások működtek itt. Míg a jelenlegi vizeság kavicságyát többnyire 30-50 mm-es főméretű darabok alkotják, az emeleti Rotaridesz-ágban 100-200 mm átmérőjű legömbölyített kavicspéldányok százait találjuk. A keresztrepedések mentén bezúduló víz és hordaléktömeg áramlása csigavonalszerűen kanyargó meanderekből álló labirintusokat és bonyolult mellékágakat alakított ki (Díszterem, Május 1, November 7 járat). Mindezek arra engednek következtetni, hogy a barlangnak valaha igen nagy, a mainál jóval nagyobb járulékos vízgyűjtőterülete lehetett s méreteinek kialakításában az A típusú karsztvíznek volt főszerepe. Mivel a jelenlegi patak hozama csak kisebb ingadozásokat mutat s barlangi árvizet még nem tapasztaltunk, önként adódik a feltevés, hogy vízgyűjtőterületét, illetve annak döntő részét különböző vízzáró rétegek rátelepülésével elvesztette s az átfolyó vízmennyiség ma javarészt B típusú karsztvíz.

A felfedezés óta eltelt tíz év igen sok munkát és áldozatot követelt. Érdemes a kutatás néhány jelentősebb mozzanatát megörökíteni:

1957. Bagaméri Béla kibontja a Szelek odúját s bejut a vizesjáratba. Munkatársaival feltárják az első szifonig terjedő szakaszt.

1958. Egy kürtőn keresztül Gábor Ferenc feljut az első emeletre. A kolozsvári Barlangtani Intézet tábort szervez és folytatja az emeleti járat feltárását Rotaridesz-terem előtti omlásig. Az omlást Bagaméri Béla csoportja kibontja s eljutnak a Bagaméri-kürtőig. Egy más alkalommal az Intézet kutatói: Dr. Coman D., Serban M., Viehmann I. feltárják a Bagaméri-kürtő és az emeleti járat végét jelentő Nagyterem közti mintegy 800 méteres szakaszt. A Nagyterembe leereszkedve ismét elérik a vizesjáratot, amelyet Fluoreszceines-tóig követnek lefelé.

1959. A kolozsvári Vasas Sportegyesület alpinistái, köztük a Vígh házaspár és Bagaméri Béla tovább haladva lefelé, feltárják a Tó és a II. szifon közti szakaszt is. A hadsereg alpinistái Emilian Cristea sportmester vezetésével több száz méter folyosót tárnak fel a vizes ágban, míg egy nagy omlás útjukat állja. Viehmann I. és munkatársai felmérik a megismert szakaszokat, így készül a még ma is forgalomban lévő barlang térkép.

1960. A barlang összhossza meghaladja a 4500 métert, Bagaméri Béla és Ghinculov I. felfedezik a rejtett termet és 300 méteres folyosóját, s a második-harmadik emelet szintjén a Kőüllő szakadékos járatát. A kutatók megkezdik a sonkolyosi bányavállalat támogatásával egy új bejárat kiépítését.

1961. Elkészül a tágas, jól zárható bejárat.

1962. Viehmann I. és Bagaméri Béla vezetésével egy öt tagú csapat megkerüli az eddigi végponti omlást és újabb 400 métert haladnak előre. Újabb omlásig jutnak el s az lesz a végpont több mint öt évig. Ez alkalommal Bagaméri B. és Bodea A. felfedezik a II. emeleti Dísztermet, amely később több expedíció kiinduló pontja lesz. Müller K. és Gui Gh. átússzák az I. szifont s bejutnak a vizes járat máig is ismeretlen szakaszába, de a hideg miatt vissza fordulnak. Feltárt hossza 6600 méterre növekszik.

1963-1965. Felszíni kutatások folynak a feltételezett vízgyűjtő területen.

1966. A kolozsvári alpinisták barlangkutató kört alakítanak. A feltárásokat ezután fegyelmezett munkacsoportok végzik, s bár egyre veszélyesebb feladatokat kell megoldani, a kutatók egyre-másra tárják fel a nehezen megközelíthető járatokat. Bányai Károly és Szilágyi Árpád felfedezik az emeleti feljáró közelében levő második-harmadik emeleti szinten a Május 1 járatot, amely igen gazdag különleges formájú- és görbecseppkövekben. Az őszi expedíció során Bagaméri B. és csoportja a Díszteremnél feltárja a több mint egy kilométer hosszú és igen bonyolúlt November 7. járatot. A barlang összhossza meghaladja 8900 métert.

1967. A nagy eredmények éve. Az elméleti megfontolásokra épített kutatási tervek s a kisegítő és rohamcsapatokra alapuló munkastílus látványos sikereket hoz. Fábián Sándor és Moravek László a II.-III. emelet szintjén felfedezik a Rotaridesz-járatot, Bagaméri Béla csoportja a Díszteremnél tár fel újabb járatokat. A felmért hossz 10300 méterre növekszik. Bár a felfedezés tíz éves évfordulójára szervezett három napos túra rövidnek bizonyult, s a Bányai Károly és Morvek László által vezetett rohamcsapatok akkor nem tudtak megküzdeni a barlang rendkívüli nehézségeivel, a "mellékesen" feltárt járatokkal az összhossz 11150 m-re növekszik. A Szelek barlangja az ország leghosszabb barlangja lett. Az augusztusi öt napos döntő roham meghozta a várt eredményt. Megszületik a nagy siker: a több mint öt éve leküzdhetetlennek vélt végponti omlást Bányai Károly, Kőműves Emil és Morvak László 36 órai megerőltető munkával áttörik, megnyitva az utat az eljövendő nagy feltárásnak. Több mint 1200 métert haladnak előre és a továbbra is nyitott, tágas, huzatos folyosóban csak a karbid hiány és a kimerültség kényszeríti őket a visszafordulásra. Bagaméri Béla és Csoltkó Lajos ugyanakkor a barlang más részében feltárt értékes száz métereivel a felmért összhossz 13751 m lett.

Talán sikerült érzékeltetnem, hogy a Szelek barlangja milyen sok meglepetést tartogató, különös rendszer. Jellemző, hogy a feltárások java része, bár kilométerekkel növelte a barlang hosszát, lényegében csak újabb problémák hosszú sorát vetette fel. Ma már szinte össze sem számolható a tisztázásra váró, további járatokat sejtető hasadékok, kürtők, mellékjáratok, emeleti járatok száma. A jelenlegi végpont is tágas, nyitott folyosó, erős léghuzattal. S ha arra gondolunk, hogy a barlang közvetlen közelében egy még feltáratlan, de valószínűleg ugyanilyen hatalmas rendszer húzódik, nincs kizárva, hogy a tektonika szeszélye még egy további hatalmas meglepetéssel is szolgálhat kutatóinknak.

Moravek László



FELFEDEZŐ ÚTON A FÖLD ALATT

1967, Jóbarát (9. szám)

Bagaméri Béla kolozsvári alpinista és amatőr barlangkutató már gyermekkora óta a sziklacsúcsok, dolinák, búvópatakok szerelmese. Huszonöt esztendei lelkes természetjárása alatt számtalan kisebb-nagyobb barlangot, föld alatti tavat és patakot fedezett fel, közöttük hazánk eddig ismert leghosszabb föld alatti cseppkő-labirintusát, a Szelek barlangját. Az alábbi sorok részletek az ez évi expedíción – a barlang utolsó szakaszának feltárásán – készült naplóból.

Karbidlámpáink fénye imbolygó árnyakat vet a barlang fehér falára, miközben két barlangkutató társam kíséretében, a Szelek barlangjában létesített föld alatti tábor felé igyekszünk. A tábor tagjai már több mint 50 órája tartózkodnak a hideg, nedves, cseppkőcsodákat és kristálypalotákat rejtő föld alatti birodalomban. A búvópatak lent a vizes-járatban folytatja üregeket véső, cseppkőszobrokat formázó munkáját. Ahol most járunk, az emeleti folyóson, évezredekkel ezelőtt lerakódott finom homok ropog a lábunk alatt. Az egyik kanyar után megpillantjuk az életet jelentő fényt. Lámpa nélkül a legrövidebb út is halálos veszélyeket rejt, itt az örök sötétség honában.
Meleg kézszorítással üdvözöljük a táborban lévő két barátunkat, akik aztán beszámolnak az eddigi munkáról. Bányai Károly csoportja már több mint 24 órája a barlang eddigi végpontját jelentő kőomlást ostromolja. Mivel megállapodás szerint már vissza kellett volna térniük, elhatározzuk, hogy rövid pihenő után segítségükre sietünk. A felszerelés előkészítése után elindulunk. A Nagy teremből levezető szakadékon kötéllétrán ereszkedünk le a 15 méteres mélységbe. A vízesés után egy lezuhant sziklatömböt megkerülve kutatótársainkra bukkanunk. Kimerültek, fáradtak, de a győzelem öröme sugárzik arcukról. Sok-sok óra idegeket, energiát felőrlő munkával végül is legyőzték az alattomos kőomlást, szabaddá vált az út a barlang további járatai felé. Előkerülnek a zsebekből a meglepetésnek szánt jó falatok – csokoládé, keksz, cukorkák – a bajtársi figyelmesség apró jelei. Aztán visszatérünk a táborba, hogy másnap pihent csoporttal újra útra induljunk.


A nagyterem feletti emeleti folyosót egy kőomlás zárta le, ezért az omlás előterében lévő sziklakürtőn próbálunk egy magasabb járatba jutni. Rendkívül figyelmesen, óvatosan kell másznunk a sziklák között, hiszen egyetlen kimozdított kő veszélyeztetheti az utánunk jövő társunk életét. Újabb akadály a sziklafolyosóba beékelődött kőtömb – hason csúszva bújunk át alatta. Meredek csúszós kőfolyáson keresztül egy terembe jutunk. Milyen óriási méretek! Úgy érezzük magunkat, mint Gulliver az Óriások országában. Kötélbiztosítással feltornásszuk magukat egy emeleti folyosóba, amely gyönyörű, kanyargós szikla-szorosban folytatódik, ahogy mi hívjuk: Grand Canion...
A kényelmes utat azonban egyszerre egy hatalmas kőorgona zárja le. A csodálatos cseppkőképződmény öröm, mert egy újabb természeti szépség, de bosszúság is, mivel semmi továbbvezető rést nem találunk. Felkúszunk a sípokon, s a tető közelében kutatunk. Igen! Itt van egy emberfej nagyságú nyílás, mögötte folytatódik a folyosó. Túl nagyok vagyunk a réshez, s a kényelmetlen helyzetben előkotorjuk a vésőt, kalapácsot. Fáradtságos munka ez. Végre a legsoványabb társunk átpréseli magát aztán újabb kopácsolás, míg mindannyian átjutunk és folytathatjuk utunkat az ismeretlen földalatti birodalomban...


Visszatérve a föld felszínére, kiértékeljük expedíciónk eredményét: összesen 2600 méternyi új járatot tártunk fel, s ezzel a Szelek barlangja összjáratainak ismert hosszával (13751 méter) az ország legnagyobb barlangja lett.

Sokan kérdezték, mi az ami bennünket a barlangok titokzatos, veszélyeket rejtő birodalmába vonz. A felfedezés láza, a természet szeretet? A sportszenvedély, a bátorságpróba, a kalandvágy, vagy a megfigyelések, a tudománynak nyújtott segítség? Mind ez együttvéve, s hozzáadva amatőr barlangkutató körünk szép közösségi életét, bajtársias összefogását. Benneteket , a Jóbarát olvasóit bizonyára az is érdekel, hogyan kell elkezdeni ezt a testet-lelket acélozó sportot. Keressétek fel városotok sportegyesületét, és jelentkezzetek az alpinista-barlangkutató körnél. A kolozsvári érdeklődőknek magam is szívesen segítek.

Bagaméri Béla
mérnök